5. fejezet

Megjegyzés: Én az egész fejezetet úgy írtam, hogy közbe bömbölt a zene a fülembe, úgyhogy nektek is ezt ajánlom =) Az teljesen mindegy mit hallgattok csak zene legyen. Amúgy köszi a komikat az előzőhöz : ) Aranyosak vagytok :D Most kikötök egy komi határt, ha nem lesz meg a 10 a következő csak két hét múlva jön. Jó olvasást! Puszii

- Mi? Hogy érted ezt? Anya, hát te nem vagy eszednél?! – Elizabeth tehetetlen dühében a magasba lökte az öklét.

- Gondold meg mit beszélsz, kislányom! – förmedtem rá. Egyáltalán nem viselkedhet így, főleg nem Edwarddal. Az apjával.

- Ez az ember elhagyott minket! Nem kellettünk neki! Vajon most miért tért vissza? Nekem ez valahogy furcsa és ha eddig nem volt kíváncsi ránk, most hirtelen miért lett az? Gondold végig ezt, anya! – Azzal kiviharzott a házból.

- Most meg hová mész? – kérdeztem kétségbeesetten.

- El! – kiabálta dühösen és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.

- Én bírom, hogy itt vagy! – hallottam Anthony hangját. – Szevasz, apa! – közölte
vigyorogva.

Elizabeth szemszöge

Borzalmasan dühős voltam. Hogy kire? Mindenkire. Anyámra, hogy idehozta, Anthonyre, hogy nem dühöngött velem, és Edward Cullenre aki idetolta a képét és elvárja, hogy nézzük jó szemmel.

- Cöh! A francba! – ütögettem a kocsim kormányát. Gyorsan hajtottam és egyáltalán nem érdekelt, hogy begyűjthetek egy bírságot. Minél előbb Adamhez akartam érni. A kocsim kerekei gyorsan rátaláltak a felhajtójára. Kipenderültem a kocsiból és bevágtam magam mögött az ajtaját, majd bementem a házba.

- Adam! – kiáltottam és most már potyogtak a szememből a düh könnyei.

- Mi a baj kicsim? – termett előttem hirtelen.

- A..a…az anyám elhozta az a…apámat! – hüppögtem.

- Jajj, Elizabeth! – Azzal átkarolta a vállam én pedig a fejemet a mellkasába temettem és ott sírtam tovább. Olyan jó volt, hogy itt van velem! Biztos támasz volt a kusza érzelmeim között.

- Olyan dühös vagyok. Most már magamra is. Mindegy. – Megcsókoltam és éreztem, ahogy édes ajkai minden gondolatot kiűznek a fejemből. Miután elváltunk lehelete csiklandozta az arcomat.

- Szeretlek – suttogta a fülembe.

- Ahogy én is – mondtam és szorosan átöleltem. A karjaiban aztán rögvest megnyugodtam és rájöttem, hogy valószínűleg hülyét csináltam magamból. Csak borzalmasan dühös voltam Edward Cullenre. Nem azért, hogy minket magára hagyott, hanem azért mert az anyámat is. Soha nem beszélt nekem róla, de ha egyszer is meg mertem kérdezni, hogy ki az apánk, rögvest elviselhetetlen fájdalom suhant át az arcán és amióta ismerem, hát… nem volt boldog. Igyekezett azt tettetni, de engem sose sikerült becsapnia. Voltak örömteli pillanatai, de igazából boldog sose volt és ez nagyon fájt nekem. Mert, ha van olyan ember aki megérdemli a boldogságot akkor az anyám. Annyit szenvedett velünk, mindent megadott nekünk, de a szíve mindig fájt. Gondolataimból Adam lágy hangja riasztott fel.

- És.. Hogy hívják az apádat? – kérdezte óvatosan.

- Már te is? – háborodtam fel, de azért válaszoltam. – Edward Cullen. – Mikor kimondtam a nevet Adam hirtelen megdermedt ültében és a karjai megfeszültek.

- Mi az? – kérdeztem tőle. – Mi történt?

- Amikor a Volturinál voltam, volt egy ilyen nevű látogatónk. – Adam sose titkolta előlem és a családom elől, hogy a Volturinál volt. Nem szerette az ottani öldökléseket meg a vérontást, de szerette szolgálni az urait. A nagyfőnökök meg szerették Adamet az ereje miatt. Gyógyítani tudott. Akárkit, embert, állatot, vámpírt. Bárkit. A Volturi gyakran alkalmazta Adam képességét kínzásoknál. Tőből letépték egy vámpír karját, majd Adam meggyógyította, ha ezután sem beszélt az illető, még egyszer és tovább. A szerelmem utál ezekről az időkről beszélgetni, mert szörnyetegnek érzi magát miatta, de most mégis felhozta magától és ezt furcsálltam.

- Edward Cullen járt a Volturinál? És miért? – kérdeztem zavartan.

- Meg akarta öletni magát. Azt mondta azért, mert nincs értelme tovább élnie a szerelme nélkül. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, ha Bella nem élhet, akkor én sem fogok tovább létezni, de aztán mégsem kellett kivégeznünk, mert a családja eljött érte és elhurcolta. Normális esetben nem engedtük volna el, de Aro ismerte a klánjuk vezérét, hát mehetett a fickó.
Mikor találkoztam veletek meg sem fordult a fejemben, hogy az anyádra gondolhatott, de most már biztos vagyok benne. És szerelmem, akárhogy szeretnék is igazat adni abban, hogy direkt hagyott magára titeket, nekem az a véleményem, hogy nem is tudhatott rólatok. Tehát Edward Cullen, nem bűnös. Sajnálom – mondta bűntudatosan.

- Ó, Adam annyira hülye vagyok! – kiáltottam és arcomat a kezembe temettem. – Teljesen letámadtam őt, pedig nem kellett volna! Persze azért még így is fura és rossz, hogy itt van, de bocsánatot kell kérnem. Nem az ő hibája. Vagyis hát lehet, de nem hiszem, abból amit elmondtál tényleg nem tudott rólunk. Mindegy is, most haza kell mennem. Eljössz velem? – kérdeztem és reménykedtem benne, hogy a válasz igen lesz, de Adam megrázta a fejét.

- Még van egy kis dolgom. Holnap találkozunk, szerelmem! Szeretlek – mondta, azzal egy finom csókot lehelt a számra.

- Én is szeretlek! – kiáltottam, majd kivágtattam az ajtón bevágtam magam a kocsiba és padlógázzal elindultam haza.

Bella szemszöge

Anthony egész furán viselkedett. Illetve nem furán, hanem elképesztően jól. Csak rosszabbat vártam és meglepett, hogy ilyen jól fogadta. Egész este Edwarddal beszélgetett mindenféle dologról és miután megkérdezte, hogy hívhatja-e apának és Edward természetesen igent mondott így is szólította.

- Tehát zongorázol. – Állával az emelvényen álló hangszerünkre mutatott. – Nyekeregsz nekem valamit? - Edward elvigyorodott, majd kecsesen felállt.

- Hát persze. – A zongorához sétált leült mellé és elkezdte játszani az altatómat. Csodálatosan gyönyörű volt. Eközben végig a szemembe nézett és mikor végzett a dallal, ezt suttogta.

- Szeretlek, Bella! – Ekkor a lábaim, mintha teljesen elgyengültek volna. Erről a szóról álmodoztam tíz éven keresztül. Odarohantam hozzá átöleltem és megtettem azt, amit azóta szerettem volna, hogy megláttam a bevásárlóközpontban. Megcsókoltam. Mikor a szánk összeért megszűnt a világ. Nem hallottam, nem láttam nem éreztem semmit. Csak őt. Az illatát, az ajkai finom ívét, simogató nyelvét. Csak ő volt és én. Együtt. Végre! Nem tudom mikor váltunk el. Lehettek órák, napok, hetek. Nem érzékeltem az időt. Csupán arra eszméltem, hogy csapódni hallom a bejárati ajtót és Elizabeth jelent meg a nappaliban. És mosolygott.

- Anya, sajnálom, hogy olyan goromba voltam. Nem kellett volna így viselkednem Adamnél rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam. Sajnálom, Edward! – fordult az apja felé.

- Semmi baj, teljesen megértem. Természetesen igazad volt. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy elhagytam anyátokat. Nem tudtam, hogy ti úton vagytok, de ez természetesen nem mentség! – mondta Edward meggyötörtem.

- Semmi baj, Edward! Már rég volt. Az a lényeg, hogy most itt vagy és végre együtt lehetünk. – mosolyogtam rá, ő pedig rám villantotta azt a hőn szeretett féloldalas vigyorát, ám egy pillanat alatt ráfagyott az arcára.

- Mi a baj? – kérdeztem tőle.

- Alice! Amilyen kicsi olyan idegesítő, sajnálom Bella! – mondta Edward. Meg akartam kérdezni, hogy mit, de ekkor betáncolt az ajtón Alice, nyomában az egész Cullen családdal…