4. fejezet

Megjegyzés: Most csak annyi, hogy borzasztóan IMÁDLAK TITEKET! Jó olvasást =)

Edward nem törődve azzal, hogy egy zsúfolt bevásárlóközpontban vagyunk, odarohant hozzám és szorosan a karjába zárt.

- Bella! – suttogta a fülembe. Először nem tudtam mozdulni a sokktól, de aztán rájöttem, hogy tíz év után újra érzem a karjait magamon, újra átölel és végre hallom gyönyörű hangját. Kezeim automatikusan dereka köré fonódtak. Fejemet a mellkasára hajtottam és éreztem, hogy végre hazatértem. Most végre teljes egész volt az életem és olyan boldog voltam, mint még soha. Nem érdekelt, hogy egy részem tudta, hogy már nem szeret, hisz ő maga mondta nekem! Nem érdekelt, hogy akkor miért is ölel pontosan. Egyedül az számított, hogy itt van. A másik meglepetés akkor ért amikor egy vékony csilingelő hang a nevemet kiáltotta.

- Bella! – majd Alice félre lökve Edwardot, a nyakamba ugrott. Bele szédültem a boldogságba. Hogy itt van Alice és Edward is az egyszerűen hihetetlen.

- Mit kerestek itt? – nyögtem amikor végre megbírtam szólalni. Alice válaszolt, mivel Edward csak bámult, vagyis nem is az több volt, mint bámulás. Falt engem a szemével! Mintha soha nem látott volna még igazán. Ha ember lettem volna, alighanem fülig pirulok.

- Ideköltöztünk. Hát nem csodálatos? És, hogy te élsz! Na, hát ez hogy lehet? – kérdezte kíváncsian.

- Őő, hát ezt nem értem. Miért ne élnék? – De igazából nem nagyon tudtam odafigyelni Alice fecsegésére. Edward szeme fogva tartotta a tekintetem. Csak azt a gyönyörű aranyszínű mélységesen mély szemet tudtam bámulni.

- Bella! – hallottam bársonyos hangját. – Muszáj elmondanod mi történt veled! Azt hittük meghaltál! Hallottam Charlie gondolatait és azt mondogatta, hogy eltűntél. Aztán Alice, egyszerűen nem látott téged. Mindenki azt hitte meghaltál. Ez borzalmas volt. Nem, ezt nem lehet elmondani, amit akkor éreztem… Bella, ne tedd ezt velem többet, jó?

- Miért, velem maradsz? – kérdeztem kótyagosan.

- Hát persze, Bella! De csak, ha te is akarod. Viszont ezt inkább valahol máshol beszéljük meg. Annyi kérdésem lenne! És alighanem neked is. És bocsánatot is kell kérnem, nem többet. Egész létezésem során, ezután azon leszek, hogy megbocsáss nekem. – Ezekről a mondatokról álmodtam mindig. Csak az volt a baj, hogy most is nagyon álomszerűek voltak, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék és eltűnne Edward és Alice karcsú alakja. De azért bólintottam.

- Rendben, menjünk! – Majd később elintézem a vásárlást az ikreknek és… Te jó ég az ikrek! Mit fogok mondani nekik? És Edwardnak? Jesszus, ez beszélgetés bonyolultabb lesz, mint azt eredetileg gondoltam. Kiértünk a parkolóba Edwardék a kocsijuk felé indultak.

- Nekem van sajátom – intettem a kocsim felé. – Majd követlek titeket – mondtam és elindultam az autó felé, de egyszer csak észrevettem, hogy Edward mellettem jön.

- Veled mehetnék? – kérdezte.

- Hát persze – mondtam nagyvonalúan és igyekeztem nem nagyon feltűnően vigyorogni nagy boldogságomban, mikor legszívesebben táncra perdültem volna. Edward velem marad! Minden kétséget kizáróan mégis szeret, fogalmam nincs miért és hogyan, de így van. Beszálltunk a kocsiba és indítottam.

- Látom lecserélted a furgont – vigyorgott Edward. Én is elmosolyodtam, pedig legszívesebben teli torokból kacagtam volna.

- Hát, miután vámpír lettem, valahogy már nem nagyon tudtam ellenállni a gyorsaságnak – mondtam nevetve.

- Ha már itt tartunk. Elárulnád, hogyan lehetsz vámpír? Bár a te szerencséddel nem csodálkozom ezen – mondta kissé mérgesen. Hihetetlen milyen reakciókat vált ki a hangja a testemből. A gyomrom megremeg és mintha szédülni kezdenék. Persze ezek csak a fejemben játszódnak le, mert a testem ilyenekre már nem képes. De akkor is! Nem kéne egy kicsit már uralkodni magamon?

- Szóval? – kérdezte Edward türelmetlenül. Teljesen olyan, mint régen. Nem bírja, ha hallgatok, vagyis még mindig nem hallja a gondolataimat! Erre aztán elvigyorodtam, de jókedvemet gyorsan elvágta az, hogy rájöttem mit is kérdezett. Ajjaj, most mit mondjak?

- Hát egy Anthony nevű fickó átváltoztatott – motyogtam neki.

- És miért változtatott át? Csak nem te kérted meg rá?- kérdezte borzadva.

- Persze, hogy nem. Hát, mondhatjuk azt, hogy nem tudta mit tesz. De nagy szerencse, hogy átváltoztatott, mert máskülönben már tényleg nem élnék – mondtam neki könnyednek szánt hangon. A beszélgetés veszélyes fordulatot vett, nemsokára el kell mondanom, hogy van neki két csodálatos gyereke. Rettegtem tőle mit fog hozzá szólni.

- Mondd el, szóról szóra mi történt veled, Bella! Még mindig nem hallom a gondolataidat és még mindig nagyon frusztráló. – Ezzel megerősítette a gyanúmat, hogy még mindig néma vagyok mentálisan, de ennek majd később örülök. Most válaszolnom kell pár nagyon kínos kérdésre.

- Szóval mi történ veled, miután… - arca eltorzult a fájdalomtól – elhagytalak.

- Hát miután elmentél eléggé rosszul voltam. A rosszul eléggé enyhe kifejezés, de nem számít. Szóval miután egyedül maradtam, hát őőő rájöttem, hogy… Terhes lettem tőled, Edward! – hadartam irdatlan gyorsan. Edward elsápadt, majd mintha egy kicsit bezöldült volna. Eléggé megijedtem.

- Jól vagy? Edward? Minden rendben?

- Te, terhes lettél tőlem? – Alig tudta kipréselni magából a szavakat.

- Igen, de semmi baj! Gyönyörű gyerekek! Illetve már felnőttek, de jól vannak. Nem beszéltem még nekik rólad, de ezután azt hiszem majd kell. Biztosan szeretni fognak, hisz az apjuk vagy! – Idegességemben összehordtam mindent.

- Gyerekek? Miért hányan vannak? – Edward majdnem az ájulás szélén állt.

- Ketten, azt hiszem.

- Csak hiszed? – Alighanem most meg azon gondolkodott ép-e az elmém. Bella, hát te teljesen hülye vagy? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.

- Illetve tudom – nevetgéltem zavartan.

- Edward, egyáltalán nem kell kiakadnod. Nem is értem miért vagy mérges. Mi a baj? – kérdeztem tőle idegesen.

- Hogy mi a baj? Bella én azért is örökké gyűlölni fogom magamat, hogy elhagytalak, attól meg aztán teljesen kivagyok, hogy terhesen. Egyedül csináltad végig ezt az egészet? Hogyan? Hogy voltál képes rá? Mondj el mindent.

- Akkor nem, ha minden egyes új információnál így kiakadsz – mondtam neki megrovóan. Az előbb is teljesen megijedtem a kirohanásától.

- Rendben, viselkedni fogok. Tehát, most itt laktok Seattle-be? – kérdezte

- Igen, nem messze innen – bólintottam.

- És mi a nevük? – kérdezte. Rögtön tudtam kikre gondol.

- Elizabeth és Anthony. Akarod tudni, hogy miért? – bólintott. – Mert édesanyádat Elizabethnek hívták. Anthony meg azért, mert az a második neved.

- Tehát egy fiú egy lány – mondta tűnődve Edward.

- Zseniális észrevétel – motyogtam, mire elnevette magát. Aztán hirtelen megszólalt.

- Elvinnél most hozzájuk? – kérdezte. Én megdermedtem. Amikor ezen gondolkoztam régebben nem így képzeltem el. Valahogy úgy, hogy először gondosan elmesélek az ikreknek mindent, majd bemutatom Edwardot, nem szeretném letámadni őket De nem tudtam ellentmondani Edwardnak.

- Hát persze! – mondat neki. Az út hátralévő részébe Edwardnak meséltem mi történt velem az elmúlt években.

- Hát miután elmentél rájöttem, hogy terhes vagyok és eldöntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem akartam annak kitenni Charlie-t, amin én mentem keresztül. Hát gyorsan összepakoltam és elindultam. – Úgy láttam jobb ha véres és fájdalmas részleteket kihagyom, úgyhogy annál fojtattam amikor Anthony megharapott.

- Szóval a terhességem összesen két hét volt, majd megindult a szülés. – A fát gondosan kihagytam. – A nagyjára nem emlékszem, csak akkor tértem magamhoz, amikor Anthony megharapott és elkezdődött az átváltozás. Mikor felébredtem ott voltak az ikrek mellettem. Először alig akartam elhinni, hogy ketten vannak, de aztán rájöttem, hogy így van és boldog voltam. Nagyon szeretem őket. Szóval, hát nem nagyon tudtam hol élni, mert semmi pénzem nem volt, így hát arra gondoltam, hogy a ti házatok üresen áll és odaköltözöm, amíg nem találok valami jobbat. Gondosan ügyeltem arra, hogy senki ne vegyen észre. Három évig éltem ott és már az elején megtaláltam a pénzt, amit otthagytatok. Ez több volt, mint elég. Az ikrek nagyon gyorsan nőttek aggódtam, hogy ha ilyen gyors ütembe folytatódik, talán pillanatok alatt megöregszenek és meghalnak, de három éve egy centit sem nőttek és nem is változnak, úgyhogy valószínűleg nem is fognak többé.

De most nagyon elkanyarodtunk. Szóval elköltöztünk a házatokból ide Seattle-be és azóta is itt élünk. Én már újszülött korom óta állatvért iszok, ahogy Elizabeth is. Anthony szereti az emberi ételt meg a vért is. Tehát eléggé furcsa család vagyunk mi, de nagyon összetartóak. – Ránéztem a bejárati ajtónkra.

- Hát megérkeztünk – mondtam mosolyogva. Edward… nem is tudom nagyon elgondolkodó volt és boldog.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Csak örülök, hogy itt lehetek veled, jobban mondva majd veletek. – Pillantott ő is az ajtóra. Kiszálltunk a kocsiból majd kézen fogva elindultunk a ház felé. Besétáltunk a házba és a nappali előtt megállítottam.

- Elizabeth, hát te még itthon vagy? – kérdeztem a lányomtól szorongva mikor beléptem a szobába.

- Igen, Adam hívott és csak este tud jönni… Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte gyanakodva, ekkor már Anthony is minket figyelt.

- Nem vagyok ideges – nevettem zavartan.

- Dehogynem! – mondta Anthony. – Annyira, hogy majd’ meghalsz! – vigyorgott.

- Jó, hát lehet, hogy így van, de nem ez a lényeg! Szeretnék nektek bemutatni valakit. – behívtam Edwardot.

- Ő itt Edward Cullen – mondtam reszketve.

- Cullen? Mint mi? – kérdezte Elizabeth. Bólintottam.

- Igen. Ő itt, hát úgymond az őőő… Édesapátok – hebegtem zavartan…