2010. július 31., szombat

3. fejezet

Megjegyzés: Annyira köszönöm a kommenteket, el sem tudjátok hinni milyen boldog vagyok tőlük. Imádlak titeket! Remélem ehhez a fejezethez is érkeznek a jobbnál jobb kritikáitok =) Jó olvasást kívánok nektek! =)

Arra tértem magamhoz, hogy éles fájdalmat érzek a bal karomban. El akartam rántani a kezem, de hirtelen már nem tudott foglalkoztatni ez a fájdalom, ugyanis egy sokkal erősebb vette át a helyét. Tűz lobbant a testemben és a célja az volt, hogy hosszan és fájdalmasan feleméssze bensőm. Hátam nagy ívbe megfeszült, mintha a testem ki akarná lökni a kínt, csakhogy nem sikerült neki. A lángok teljes erejükkel nyaldosták a testem. Felsikítottam. Meg akartam halni. Bármit elviseltem volna, csak ezt a fájdalmat ne érezném! A szívem veszettül dobogott, fájdalmasan dörömbölt a bordáimon, de ez a fájdalom eltörpült a tűz okozta kín mellet.

- Kérlek, ne! – sikítottam. – Ne engedd, hogy tovább fájjon! – De senki nem volt, aki meghallgatta volna könyörgésem. Egyedül voltam a lángokban. A tűz szépen lassan centiméterenként égette szénné a testem.
Lassan rájöttem, hogy a sikoltozás nem használ semmit, hát próbáltam csendben haldokolni, de egy-egy nagyobb láng löketnél kiszakadt belőlem egy fájdalmas üvöltés.

Hosszú borzalmasan hosszú idő múlva valami megváltozott. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy mi. A fájdalom! Eltűnt az ujjbegyeimből és helyét kellemes hűvös vette át. Ám ennek nem tudtam sokáig örülni, ugyanis a testem többi részén változatlanul tombolt a tűz.
Kis idő múlva, vagy inkább rengeteg? – nem tudtam megítélni, teljesen elvesztettem az időérzékem – észrevettem, hogy a fájdalom kezd egy helyre összpontosulni a mellkasom közepébe, a szívembe. És mintha csak a gondolataimra reagált volna, a szívem még lassan dobbant kettőt, majd még egy halkat, aztán csend. Kihunyt a tűz. Megszűnt a fájdalom. Kinyitottam a szemem és villámgyorsan felültem. Az első, amit új, ijesztően éles látásommal megpillantottam az két kisbaba egymás mellett kuporgó alvó teste volt.

Tíz év múlva

A nappali ajtajából lestem, ahogy drága gyermekeim a tévét bámulják. Mosolyogva néztem, ahogy Anthony harapott egy darabot a sajtburgeréből, mire Elizabeth fintorgott egyet. Erre felkacagtam. Lányom rám kapta a tekintetét.

- Mi az? – kérdezte. Még mindig nevetve ráztam meg a fejemet, ő pedig mosolyogva fordult vissza a tévé felé. Egy emlék rémlett fel még az ikrek kiskorából.
Mikor Elizabeth kimondta első szavát. Jobban mondva levágott nekem egy komplett monológot.

Miután Anthony – nem sejtve róla mit tesz – megharapott és átváltoztatott, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan neveljek két félig vámpír félig ember gyermeket. Legfőképp azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is esznek, ezért adtam nekik állatvért és emberi ételt is. Amikor másodszor kínáltam őket bébi tápszerrel, Elizabeth felállt és durcás képpel odaslattyogott hozzám, majd legnagyobb döbbenetemre megszólalt.

- Anya! Sajnálom, hogy ez kell mondanom, de én többet semmiképp nem fogyasztok ilyen undormányt! Borzalmas íze van és az állaga is… Én többet be nem veszem a számba! – Azzal mérges arccal átnyújtotta a tányérját. Persze teljesen döbbent voltam, de annyira édes képet vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Azóta sem nőtte ki ezt az arckifejezését, ha mérges valakire mindig ilyen durcás fintorba rándul az arca. Álmodozásomból, Anthony hangja riasztott fel.

- Kösz, anya! – Azzal felém se nézve dobta nekem a tányérját. Szuper gyors vámpír érzékeimnek köszönhetően elkaptam, de azért mégse kellene tányérokkal dobálózni!

- Anthony! – méltatlankodtam. – Viselkedj rendesen!

- Sajnálom, anya! Igyekszem! – mondta fülig érő vigyorral. Komolyan néha teljesen olyan volt, mint Emmett! Teljesen komolytalan, mindig harcra és poénra kész. Egy pillanatra elfogott a szomorúság, ahogy a Cullen családra gondoltam. Az ikreknek soha nem beszéltem róluk, főleg nem az apjukról. Egyrészt nem akartam, hogy keresni kezdjék őt, másrészt borzalmas fájdalom még mindig, ha kénytelen vagyok beszélni róla. Még szerencse, hogy itt van nekem. Elizabeth és Anthony, ők aztán mindig el tudják terelni a figyelmem! Jobban szeretem őket, mint az életemet és soha nem tudnák nekik fájdalmat okozni, ezért nem beszélek nekik az apjukról. Lehet, hogy fájna nekik megtudni, hogy az apjuk nem kíváncsi rájuk, hogy egyáltalán nem érdekli őt, mi van velünk, hármunkkal. Gondolataimból Elizabeth hangja riasztott fel.

- Anya, ma találkozok Adammel, úgyhogy nem tudok elmenni veled vásárolni, sajnálom!

- Semmi baj! – mondtam mosolyogva. Amikor a lányom megismerte a szerelmét, még alig érte, el azt a korát, amikor már nem fog változni többet. Először kicsit aggódtam, hogy egy hatvan éves vámpír mit kezd az én kicsi, alig felnőtt Elizabethemmel, de amikor először megláttam Adam, hogyan néz a lányomra rájöttem, hogy semmi kétséget kizáróan imádja őt. Olyan vad szerelmet láttam a szemében, ami hasonló volt azzal, amit Edward szemében láttam, mikor még szeretett. Mikor még azt ígérte, hogy örökre velem marad. Szomorúan felsóhajtottam, majd megráztam a fejem, hogy kiűzzem a belőle ezeket a gondolatokat.

Most csak és kizárólag boldog lehetek! Hisz nálam nincs szerencsésebb ember, jobban mondva vámpír a világon! Meg van minden, ami csak kell. Szerető család, otthon. Csak hát szerelem nincs… Ne gondolkodj ilyeneken, Bella! – róttam magam gondolatban. Járnom kell egyet, hogy kicsit jobban legyek.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot, hogy kiszellőztessem a fejem és, hogy megejtsem a szülinapi bevásárlást az ikreknek.

- Akkor én elmentem! Vigyázzatok magatokra! – kiáltottam és kivágtattam az ajtón, de még hallottam, ahogy utánam üvöltik:

- Igenis, ezredes! – Ezen aztán muszáj volt nevetnem, még Seattle belvárosa felé hajtva is magamban kacagtam. Gyorsan kerülgettem a kocsikat, mert minél előbb vissza akartam érni. Nem szerettem a városban mászkálni, ugyanis az emberek többsége leplezetlenül megbámult és, ahogy emberkoromban sem szerettem, úgy most sem vagyok oda azért, hogy a figyelem középpontjába legyek.
Gyorsan bementem egy ruha üzletbe kiválasztani Elizabethnek a szülinapi ajándékát.

Akárcsak Alice, ő is odavolt a drága és márkás cuccokért, ha ismernék egymást, biztosan odalennének a másikért. Miközben a fogasok, meg a polcok között manővereztem megfelelő ruhákat keresgélve, egy picike lány hátát pillantottam meg. Haja teljesen úgy állt szanaszét, mint annak idején Alice mindig hordta és magasságra is éppen akkora volt. Ha a szívem még élne, most alighanem ezerszeres sebességre kapcsolt volna. De ez a sokk semmi volt ahhoz képest, ami ezek után ért. Ugyanis a szemem találkozott egy aranysárga pillantással, ami tele volt érzelemmel. Meglepetéssel, fájdalommal, hitetlenkedéssel, borzalmommal és… szeretettel.

- Edward – suttogtam, elfúló hangon…

2010. július 29., csütörtök

2. fejezet

Megjegyzés: Hát először is nagyon szeretném megköszönni a kommenteket  Boldog vagyok, hogy ennyi embernek tetszik! Másodszor, pedig itt az új fejezet  Ez egy kicsit rövid, lett, mert amolyan átkötő fejezet. A legközelebbit, majd valamikor a hét folyamán hozom. Jó olvasást!

Már két hete, hogy eljöttem Charlie-tól és a hasam egyre csak nőtt, hihetetlenül gyors tempóban. Nem voltam valami nagy terhességi szakértő, de azt természetesen tudtam, hogy nem kéne így lennie. Normális esetben még észre sem vettem volna, hogy terhes vagyok. Most meg már egy nagy labda volt a hasam helyén. Már alig fértem el a kocsim hátsó ülésé, ahol laktam, mióta megléptem Apámtól. Szereznem kellett volna egy motelban egy szobát, de sajnos nem volt annyi pénzem, így maradt a kényelmetlen hátsó ülés.

Mikor a hideg éjszakákon nem tudtam elaludni, vagy a fájdalom miatt nem jött álom a szememre, a kisbabám nemén gondolkodtam. Egyszer teljesen biztos voltam benne, hogy kislány másszor, meg azt éreztem, hogy fiú. Amikor ezeken gondolkodtam mindig egy fiúnév ugrott be: Anthony, Edward második keresztneve alapján.
- Anthony… - ízlelgettem most is a nevet. Szép hangzása volt. Hirtelen könnybe lábadt a szemem. Mostanában állandóan bőgök és éreztem, hogy ez most egy kiadós sírás lesz. A könnyek patakzottak az arcomon én meg zihálva kapkodtam a levegőt. Keserűen zokogtam, most épp azért, mert megint tudatosult az elmémben, hogy még mindig nem találtam meg Edwardot. Ez idáig abban bíztam, hogy Alice látni fog engem és elárulja Edwardnak, hogy mi van velem. Mire az eljön értem és megint együtt leszünk. Na persze, mint a mesében, mi? Hülye idióta vagyok, hogy csakúgy minden terv nélkül eljöttem. Csak rám kell nézni és mindenki látja, milyen egy nyomorultul szerencsétlen ember vagyok. Egyáltalán hogy jutott eszembe, hogy csakúgy eljövök Edward után? Hát nem megmondta teljesen világosan, hogy már nem szeret? Miért kellene ráerőltetni a társaságom? Semmiért. Ebben a pillanatban elhatározásra jutottam. Nem fogom többé keresni Edwardot. Amíg élek szeretni fogom, de nem fogom ugyanezt elvárni tőle. Viszont Charlie-hoz semmi esetre sem mehetek vissza, szóval mostantól egyedül vagyok a nagyvilágban. Jobban mondva ketten, én és a pici kisbabám. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamban.
- Au! – nyögtem fel és megsimogattam a hasamat. Szegény kisbabámnak alig van helye odabent. Tudom, hogy nem akar engem bántani, csak forgolódik. Ilyenkor mindig magamat átkoztam, hogy hogyan lehetek ennyire, gyenge, ennyire emberei! Még a picire sem tudok, majd rendesen vigyázni!
Hirtelen megkordult a gyomrom, mostanában folyton éhes voltam, de amint lenyeltem egy falatot rögtön fordult is vissza és azonnal kijött belőlem, tegnap már nem is ettem semmit, amiért nagyon aggódtam. Nem az aggasztott, hogy én halok éhen, hanem, hogy a pici baba. Fogalmam sem volt, miért nem tudok enni vagy, hogy mit kéne ennem, hogy bennem maradjon.
Ezen az estén, egy erdő tisztásán táboroztam, valahol Seattle közelében, amikor megláttam egy állatot. Valami őz féleség lehetett és épp a kocsim mellett sétált el. Furcsa vágyakozás éledt bennem, mintha… Akarnám őt. Nem, nem is őt, csupán a vérét. Egy pillanatra undor fogott el. Jézusom, lehet, hogy kezdek bedilizni? Már azt hiszem magamról, hogy vámpír vagyok?
De ezek a gondolatok hamar elszálltak a fejemből és átvette őket az éhség. Nagyon-nagyon éhes voltam. Hát megpróbáltam csendbe kikászálódni a kocsiból és a közelébe lopózni. Ez még sikerült is, csak az volt a baj, hogy amikor mellé értem megbotlottam egy kőbe és meg kellett kapaszkodnom a kocsiba, az őz megriadt és futásnak eredt, de nem jutott sokáig. Megtorpant és visszanézett rám, ez… furcsa volt. Mi lehet a baja? Közelebb mentem hozzá, ő pedig pislogás nélkül meredt rám. Mikor mellé értem. Letérdeltem mellé, és megharaptam. Undorító volt. A fogaim, csak nagy nehezen tudtak áthatolni a bőrén és közben az őz is rájött, hogy ez így nem lesz jó, ezért elkezdett kapálózni. Szorosabban próbáltam fogni, de alig ment, olyan gyenge voltam az éhségtől. Mikor aztán megéreztem a vére ízét, végre elkezdtem jobban érezni magam. Már az első kortytól is erősebb lettem. Kiszívtam belőle az összes vért és mikor végeztem vele jóllakottan keltem fel a földről, de aztán ez hamar elmúlt.
Pillanatok alatt visszatért az undor magam iránt. Kirázott a hideg magamtól, főleg amikor visszaidéztem az ízét és… tetszett. Jó ízű volt. Visszakászálódtam a kocsiba és indítottam, minél előbb el akartam tűnni az erdőből, nehogy az előbbi még egyszer megismétlődjön. Padlógázzal hajtottam és csakhamar meg is láttam a főutat. Ám nem néztem körül, amikor kihajtottam az erdőből, mert el akartam rohanni. Így hát kis híján, majdnem karamboloztam. A balról jövő kocsi hevesen dudálva és szitkozódva hajtott tovább. Az én kocsim a hirtelen fékezéstől lefulladt. Remegett a kezem, amikor elfordítottam a kulcsot. A szívem még percekkel később is hevesen dobogott. Te, jó ég majdnem megöltem a kisbabámat!
Ettől aztán csak még idegesebb lettem és tudtam, hogy muszáj megállnom, amíg nem heverem ki az előbbit, mert különben, lehet, hogy most tényleg sikerül megölnöm magunkat. Ezért aztán leálltam az út szélére és a fejemet a kezeimbe temettem. Hogy lehettem ilyen idióta? Mostantól minden lépésemet kétszer is meg kell fontolnom, mert már nem csak magamra vigyázok, hanem a babámra is.
Lassan újra elindítottam a kocsit és gázt adtam, alig ötvennel haladtam. Csak biztonságosan! – intettem magamat. Már vagy félórája haladtam, közben áthaladtam a városon és egy elhagyatott országúton haladtam, amikor éles fájdalom hasított belém. A kormányt ijedtemben elrántottam és már csak azt vettem észre, hogy egy fa felé száguldok…

2010. július 28., szerda

Előszó

- Edward – suttogtam, mikor lágy bőre végigsimított a csípőmön. Amit most csináltunk… Ez valami új volt. Tovább mentünk, sokkal tovább. Nem tudtunk megálljt parancsolni magunknak és megtörtént, amire már régóta vágytam. Magáévá tett.

1. fejezet

Mosolyogva emlékeztem vissza arra az éjszakára. Nem nagyon figyeltem az útra, pedig nem ártott volna azt a tényt nézve, hogy hajlamos vagyok közveszélyes lenni. De csak az az éjszaka járt az eszembe. Azok a mámoros percek, vagy órák? Azok a finom érintések… Felsóhajtottam. Most jutott először eszembe ez a csodálatos dolog napok óta, ugyanis elég fájdalmas dolog uralta az elmém. Az a borzalmas szülinapi parti. Amikor Jasper majdnem megölt és Edward...valahogy…elment. Úgy értem itt van, de az esze valahol máshol. Nem néz rám már úgy, nem ölel meg szeretettel, inkább, mintha csak… kényszerből tenné. De erre nem gondolhattam! Hagyd abba Bella! – róttam magam gondolatban. Tudtam, hogy hülyeség az egész, de nem tudtam kiverni a fejemből. Befordultam a házunk felhajtójára és megláttam Edward ezüst Volvóját. Ettől szaporábban kezdett verni a szívem és elöntött valamilyen furcsa érzés. Talán félelem lett volna? Nem tudtam megítélni. Lassan kikászálódtam a furgonomból és ekkor vettem észre, hogy Edward nem a házban - ahogy gondoltam -, hanem kint egy fának támaszkodva vár rám. Odasiettem hozzá.
- Edward, valami baj van? – kérdeztem tőle szorongva, de ő nem válaszolt. Egyszerűen csak megragadta a kezem és az erdő felé húzott.
- Mi a…? – de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Hirtelen szembe fordult velem. A tekintete furcsán üres volt. Kiveszett belőle minden élet. Hirtelen émelygés fogott el.
- Bella… - kezdte fakó hangon. – Sajnálom, hogy így kell közölnöm, de sietnem kell és szeretném, ha gyorsan túlesnénk rajta. Én már… nem szeretlek téged. Rájöttem, hogy nem ámíthatlak tovább. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. Sajnálom, tényleg, de hidd el így a legjobb neked és nekem is. Elmegyünk Forksból és soha többet nem látsz bennünket. Neked normális életet kell élned és én ebbe nem férek bele. Sajnálom. – A fejem szétesett. Nem értettem. Mit beszél? Hogy már nem szeret? De hát ez lehetetlen!
- Edward, ez nem igaz! Tudom, hogy szeretsz – mondtam neki erőtlenül suttogva, de ő ahelyett, hogy biztosított volna róla, hogy tényleg így van, még kegyetlenebbül megsebzett.
- Nem, Bella! Lehet, hogy régebben szerettelek, de most már biztosan nem. Kérlek, értsd meg! – Ekkor összetörtem, a testem szilánkokra hullott és nem értettem, hogyha meghaltam miért érzek még mindig ilyen kegyetlen fájdalmat. Edward sarkon fordult és elrohant. Kiszakította magát az életemből.
- Edward! – suttogtam erőtlenül. – Kérlek, gyere vissza! Kérlek… - De nem jött. Magamra hagyott. Eltűnt. Vége lett. Az életem megszűnt. Meghaltam.
***
A házban tértem magamhoz. Nem tudtam, hogyan kötöttem ki itt, de egyszer csak Charlie nappaliját láttam magam körül. Apám a kanapén ült és a meccset figyelte, de mikor beértem rám pillantott. Nem tudom mit láthatott az arcomon, de nagyon megrémítette, mert ideges hangon kérdezgetett.
- Bella, valami baj van? – Nem válaszoltam csak meredtem magam elé élettelenül.
- Mi történt? Bajod esett? Ki bántott? Edward volt? – kérdezte már inkább dühösen, mint ijedten. Edward neve hallatán összerezzentem.
- Elment… - suttogtam Charlie-nak. – Elhagyott – Hirtelen Apámra kaptam a tekintetem és észrevettem az aggodalmat a szemeiben.
- De, Bella…Jól vagy? – kérdezte óvatosan. Ezen majdnem felnevettem, hát úgy nézek ki, mint aki jól van?
- Nem Apa, nem vagyok jól. – Sarkon fordultam és felmentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót az ágyhoz sétáltam és lefeküdtem, majd a plafont kezdtem el bámulni és vártam, hogy az irdatlan fájdalom - melyből eddig csak ízelítőt kaptam – beterítsen. Nem kellett sokáig várnom. Elöntött a kín. Mázsás súllyal nehezedett rám a tudat, hogy egyedül vagyok. Magamra maradtam. Soha többé nem fogom látni az arcát, nem fogom újra megérinteni kemény bőrét, nem fogom érezni az illatát. Nem fogom tudni, hogy velem van, és hogy vigyáz rám. Elment, pedig megígérte, hogy mindig velem marad. Hazudott megszegte az ígéreteit. Azt mondta mindig szeretni fog.
Kitört belőlem a zokogás. Egész délután folytak a könnyeim. Eláztattam az egész ágyam, de csak sírtam és sírtam. Lassan a könnyektől már nem is kaptam levegőt. Zihálva lélegeztem és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Amint rágondoltam újra elöntött a borzalmas agónia és a könnyeim megállíthatatlan folyamként csurogtak végig az arcomon. Késő éjszaka aztán elnyomott az álom, de amíg aludtam addig sem hagyott nyugodni a fájdalom. Egész éjszaka azok a képek peregtek a szemem előtt, amikor Edward az utolsó szavait intézte hozzám. Úgy ébredtem, ahogy elaludtam. Zokogva. Át akartam fordulni a másik oldalamra, de megcsavarodott a gyomrom és ki kívánkozott belőlem a tegnapi étel. Rohantam a fürdőszobába és, amint a vécé fölé hajoltam sugárba hánytam. A rosszullét amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt. Visszamásztam az ágyamba és felhúztam a térdem egész a nyakamig, mert elkezdett fájni az alhasam. Megpróbáltam nem törődni vele, de ekkor eljutott a tudatomig, hogy alighanem megjött és muszáj valamit cselekednem. Megfogtam a kis tamponos dobozkám és elindultam a fürdőszoba felé. Épp tettem volna a dolgom a tamponnal, amikor rájöttem, hogy nem is jött meg. Zavartan pillantottam a tükörbe. Nem dúlt fel nagyon az eset, csak azon csodálkoztam, hogy késik. Amióta először menstruáltam egyetlen egy napot sem késett, mostanáig. Aztán eszembe jutott valami. Az az éjszaka – kényszerítettem magam, hogy kimondjam még csak gondolatban is a nevét – Edwarddal. Nem védekeztünk. De hát hogy is tettük volna, mikor ő vámpír, az isten szerelmére! Nem lehet, hogy teherbe ejtsen… Vagy igen? Lenéztem a hasamra.
- Jézusmária! – szaladt ki a számon. A hasam jól láthatóan megnőtt, nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy biztos legyek benne nem tévedek. Terhes vagyok. Hirtelen furcsa érzés öntött el. Szeretet volt. Szeretet az én kicsi babám iránt, szeretet Edward babája iránt. Észrevettem, hogy már nem okoz nehézséget a neve kiejtése. Nem mert éreztem őt magamban. Bennem volt, legalábbis egy része. Mert a pici babám Edward babája is. Kettőnké. Mi vagyunk a szülei. Mosoly terült szét az arcomon és csupán egy dolog aggasztott., hogy mégis hogy a csudába lehet ekkora hasam, amikor még csak pár napja feküdtem le Edwarddal? Gondolkozva tértem vissza a szobámba, de nem jutottam semmire. Azt természetesen tudtam, hogy nem mehetek el orvoshoz, mikor a kisbabám alighanem félig vámpír, de itt sem maradhatok, ha Charlie észreveszi… Ha elmondanám neki, talán bolondokházába csukatna, viszont még az is lehet, hogy hinne nekem, de semmiképp sem szerettem volna belekeverni őt ebbe. Hát elhatározásra jutottam. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy meg kell tennem. Charlie és a babám érdekében. Előhúztam egy hátizsákot a szekrényem mélyéről és elkezdtem beledobálni a cuccaimat. Nem sok holmit pakoltam be, csak a legszükségesebbeket. Pár ruha, a telefonom és az összekuporgatott pénzem. Óvatosan leosontam a nappaliba a hátizsákot odafent hagytam, hátha Charlie még itthon van. De nem láttam sehol. Csupán egy cetlit találtam az asztalon.
Bella! Be kellet mennem az őrsre, sietek haza.
Pompás! Ez nagyon is nekem kedvezett. Visszarohantam a hátizsákomért, majd újra a nappaliba mentem. Bár fájt a szívem, nem is kicsit, hogy soha többé nem fogom látni Charlie-t, tudtam muszáj megtennem. Egy pillanatra megtorpantam és átgondoltam még egyszer, hogy biztos jó ötlet-e, de nem volt más lehetőségem. Hát vetettem még egy búcsúpillantást a házra. Elsuttogtam, hogy ’Ne haragudj, szeretlek, Charlie’, majd fogtam a kocsi kulcsom és kiléptem a házból. Elindultam a furgonom felé, kinyitottam az ajtaját a hátizsákomat bevágtam az anyósülésre én pedig helyet foglaltam a vezetőülésben. Beindítottam a motort.
- Most pedig kisbaba, megkeressük aput! – Azzal gázt adtam…