7. fejezet 1. rész
Megjegyzés: Hali! Ezt a fejezetet kettészedem. Ez Elizabeth szemszögéből lesz, a második rész, pedig Bella szemszögéből. A komi határ most is él. Amint megvan a 10, hozom az új fejit =) Azt elárulom, hogy nekem ez a fejezet a személyes kedvencem :D Remélem nektek is tetszeni fog =) Jó olvasást!
Elizabeth szemszöge
Mikor kinyitottam a szemem egy sötét lyukban találtam magam. Jól láttam, de azért annyira nem jól, mint egy rendes vámpír. Ezért meg kellett magam erőltetnem, hogy észrevegyem az ajtó mellett álló, sötétbe burkolózó idegent.
- Hol vagyok? – kérdeztem erőtlen hangon, a fejem még kicsit zúgott és hirtelen képek kezdtek el száguldozni a szemeim elől. Egy ember az úton… Nem mozdul… Nem tudok fékezni… A fal és a sötétség…
- Mi történt velem? – kérdeztem most már emelt hangon. Próbáltam érzékelni a vámpír képességét az adottságommal, hogy ha támadna, akkor ellene tudjam fordítani, de semmi veszélyeset nem észleltem, nem támadó képessége volt. Még jobban rákoncentráltam és megéreztem az erejét. Valamiféle gondolatolvasás lehetett. Szükség esetére lemásoltam, de nem állt szándékomban használni.
- Olaszországban vagy, gyermekem – mondta a férfi nyájasan. Felfordult tőle a gyomrom.
- Na, és miért vagyok itt? – kérdeztem flegmán.
- Sajnálom, hogy erőszakkal kellett elhoznunk onnan. Úgy terveztem, hogy az egész családod önszántából jön és most, hogy ott van veletek a Cullen család, természetesen Edwardot és a bájos Alice-t is szívesen vártam volna, de hát Adamben sajnos csalódnom kellett. Nem sikerülhetett a tervem nélküle ezért erőszakhoz folyamodtam. Nagyon bánt engem, de nem tehetek ellene semmit – suttogta halkan és szívélyesen. A hangjától a hideg futkosott a hátamon.
- Istenem milyen modortalan is vagyok! – kiáltott fel hirtelen. - Még be sem mutatkoztam! A nevem Aro. – Sziszegve fújtam ki a levegőt. A francba! Hát persze! Ki
más? Természetes, hogy a Volturi rabolt el!
- Mondhatnám, hogy örülök, de hazudnék! – vetettem oda neki nyersen.
- Oh, Elizabeth! Sajnálom, hogy így állsz hozzá! Szerettelek volna téged megtartani, de sajnos nem lehet. Nem csak azért mert engedetlen vagy. Sőt, ez tetszik! Ilyen tulajdonságokat keresek a testőreimben. Tüzes és harcos! Csodálatos alany lennél! – mondta vágyakozva.
- Hát akkor miért nem tart meg? – kérdeztem óvatosan. Nem szerettem volna idő előtt meghalni. Sőt, soha nem szerettem volna meghalni!
- Meg kell, hogy büntessem Adamet. Nem tűröm az árulást! Már pedig azzal, hogy elárulta nektek, miért van ott, sajnos elkövette a legsúlyosabb bűnt. Hátat fordított urának és a vesztét akarta.
- Adam nem akarta a veszteteket! Csak kilépett. Ebbe az ostoba klánba nincs szabad akarat?! – kiáltottam dühösen.
- Már, hogyne volna! – kiáltotta Aro mosolyogva, de aztán mosolya eltűnt és közelebb lépett hozzám, majd pofon vágott. Az erejétől nekirepültem cellám falának.
- Látom egy kicsit engedelmességre kellene téged tanítani! Oh, de várj csak! Erre inkább nem pazarlom az időmet! Egy hét múlva úgyis meghalsz! – mondta gúnyosan és kilépett a zárkám ajtaján. Egy valamit azonban nem értettem.
- Ha kell magának a képességem miért öl meg? És ha megöl, miért csak egy hét múlva?
– Aro kedvesen mosolyogva vissza fordult.
- Kedvesem, azért öllek meg, mert rájöttem, hogy a te halálod nagyobb büntetés Adamnek, mintha őt magát ölném meg. A képességedre meg nincs annyira nagyon szükségem. Te csak másoló vagy, vagyis amikre képes vagy, nekem azok már megvannak egyszer. Nincs szükségem többre. A halálod, pedig azért egy hét múlva lesz, mert addig, játszok veled egy kicsit! – mondta mosolyogva, majd elment.
Amikor egyedül maradtam lekuporodtam a cellám sarkába. A fejemet a kezeimbe temettem és azon gondolkodtam, hogyan tudnák megszökni. Végigfuttattam az agyamban azokat a képességeket, amiket lemásoltam és már az enyémek. A Cullen család egyes tagjain éreztem, hogy vannak képességeik, de nem ástam bele magam nagyon, ezért nem tudom, hogy mik azok és nem is másoltam le, tehát ezek nem segíthetnek. Ott van viszont Anthony ereje! Körülnéztem a szobába és észrevettem egy fém asztalkát az egyik fal mellett.
Rákoncentráltam és az asztal a levegőbe emelkedett. Egy ideig egy helyben lebegtettem, majd teljes erőmből az ajtóhoz vágtam. Az ajtónak nem lett semmi baja, viszont az asztal, ripityára tört. Ajjaj, ez nem jó. Milyen ez az ajtó, vámpír biztos? Mivel az asztal széttört és mást tárgy nem volt a zárkában, az ajtóhoz vágható tárgyak száma ezzel le is nullázódott. Viszont jó ötletnek tűnt felvonni az elmémre anyám mentális pajzsát. Nem tudtam milyen képességei vannak itt a vámpíroknak, de abból, amiket Adam elmesélt egész félelmetesek lehetnek. Így legalább az agyam biztonságban van tőlük. Nem tudom úgy kiterjeszteni, mint anya, de most nem is ez a célom. Elég, ha engem véd.
Fogalmam nincs mennyi idő telhetett el, de úgy látszik elaludtam nagy gondolkodásomban, amivel végül semmire sem jutottam. Mikor felálltam a földről, közeledő léptek zaját hallottam meg. Kinyílott a zárkám ajtaja és egy fiú jött be rajta. Olyan magas volt, mint én és a szeme pedig rubinvörös volt. Ijesztő látványt nyújtott. Gyorsan „letapogattam” a képességét és egy kis koncentrálás után rájöttem, hogy nagy bajban vagyok. Ez a vámpír ki tudja kapcsolni az érzékeimet! Amilyen gyorsan csak tudtam lemásoltam és egy kicsit megnyugodtam, amikor magamnak tudhattam ezt a képességet. Talán ezzel már juthatok valamire. Aztán rájöttem, hogy felesleges volt aggódnom. A pajzson nem juthat át a képessége! Amíg az elmémen van, nem érhet baj. Ettől aztán határozottan felvidultam, de örömöm nem tartott sokáig. A fiú szó nélkül megragadott és kihúzott a zárkámból.
- Hová viszel? – kérdeztem dühösen.
- Aro hívatott – mondta nemes egyszerűséggel.
- És, ha nem akarok menni? – kérdeztem pimaszul és megálltam.
- Márpedig jönni fogsz! – Azzal megtaszított hátulról.
- Hülye! – morogtam a bajszom alatt. Már egy csomó ideje haladtunk, amikor végre egy nagy teremhez értünk, ami tele volt vámpírokkal. Amikor benyitottunk az ajtón minden szem rám szegeződött. Aro szólalt meg legelőször.
- Elizabeth! Csakhogy megérkeztél! – kiáltotta. – Be szeretném mutatni a családomnak a bámulatos képességed! – mondta lelkendezve. Kezdett bennem körvonalazódni, mit is akar, és amikor újra megszólalt a sejtésem beigazolódott.
- Jane, drágám. Csak, ahogy megbeszéltük. Nézzük, mit reagál rá. – Jane angyalian elmosolyodott, majd rám pillantott. Vártam, hogy mi következik, de semmi nem történt. Újra használtam az adottságom és megéreztem a képességét. Te jó ég! Ez a lány kínozni tud! Újra hálát adtam az égnek, anyám képességért. Majd egy pillanat múlva rájöttem mit jelent ez. Rám nem hat az ő képessége, de én letudom azt másolni és… Ördögien elmosolyodtam. Gyorsan magaménak tudtam a képességét és Jane vicsorgó képére koncentráltam. Nemsokára meg is lett az eredménye. Jane arca eltorzult a fájdalomtól és a földre esett. Egy fájdalmas sikoly hagyta el a torkát, majd megfeszült testtel vonaglott a földön. Pár másodpercig még hagytam, hadd szenvedjen, majd abbahagytam. Jane lihegve kelt fel, majd elhátrált előlem. Az összes vámpír kigúvadt szemmel bámult engem, kivéve Aro-t. Ő harsány kacagásra fakadt.
- Hát ez csodálatos! – kiáltotta nevetve. Jane mérgesen fújt rá, mire én is elnevettem magam. Hülye kis törpe.
- Vezesd vissza a cellájába, Alec! – mondta Aro még mindig vidáman. – Mára ennyi elég is volt. Viszlát, Elizabeth! – Alec újra megszorította a karomat és elkezdett a zárkám felé húzni. Én még utoljára visszafordultam rávigyorogtam Jane-re, mire az vinnyogva a földre zuhant. Újra felkacagtam és utána készségesen mentem a cellám felé…
2010. augusztus 8., vasárnap
2010. augusztus 5., csütörtök
6. fejezet
Megjegyzés: Nagyon hamar összegyűlt a tíz kommentár és ettől mérhetetlenül boldog vagyok, attól meg még jobban, hogy hárommal túl is szárnyaltátok =) Szeretlek titeket! Most is él a komi határ, tehát, ha összegyűlik a tíz, azután nap jön az új feji :) Jó olvasást!
Adam szemszöge
Idegesen járkáltam fel - alá a szobámban. Túl messzire mentem. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog, de ha eddig nem cselekedtem, akkor legalább most meg kell tennem, most, hogy a Cullen család megjelent főleg nem csinálhatom tovább. Előkaptam a mobilom a zsebemből és tárcsáztam Felix számát. Kettőt csöngött aztán felvette.
- Halló – szólt bele mély dörmögő hangon.
- Felix? Itt Adam!
- Adam, haver! Mi van veled? Ezer éve nem beszéltünk! – mondta és jót nevetett saját viccén, én nem nevettem vele.
- Üzenetem van Aro-nak. Kiszállok, Felix. Nem figyelem tovább őket. Beleszerettem. Most már ő a mindenem. Sajnálom. – Azzal letettem a telefont. Nem tudtam ezzel mit szabadítottam magamra, de már csak Elizabeth érdekelt és tudtam, hogy nem titkolhatom tovább. El kell mondanom neki mi folyik itt már tíz éve…
Volterrában
Felix mögött vadul lobogott a szürke köpeny, ahogy sietett urához közölni a nem épp kellemes hírt, mikor Aro elé ért, térdre esett.
- Mester! – susogta.
- Gyermekem, valami híred van számomra? – kérdezte Aro nyájasan. Felix, nem mert ura szemébe nézni. Csak a hírhozó volt, de félt mestere haragjától.
- Uram, Adam nem csinálja tovább. Nem figyeli tovább őket. Beleszeretett a lányba, akivel csak játszania kellett volna, kilépett. – Felix miután befejezte a mondandóját szemét újra a padlóra szegezte és várta Aro jogos haragját.
- Hát ezzel… kicsit bonyolultabb lett az ügy. Adam, mindenesetre megkapja a méltó büntetését, de sietnünk kell. Most már nem csinálhatjuk finoman. Drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnunk – mondta Aro és egy cseppet sem tűnt dühösnek…
Bella szemszöge
Amikor megláttam belépni a házamba az összes Cullent a szívem, mintha újra indult volna, persze ez lehetetlen, de olyan nagy szeretet keletkezett bennem, hogy alig bírtam el. A bevásárlóközpontba nem volt időm Alice-re, mert lefoglalt Edward, de most hogy megint láttam, végre felfogtam, hogy ő is itt van.
- Ó, Alice! – kiáltottam és szorosan a karomba zártam, ha tudtam volna még sírni, alighanem most megállíthatatlanul bőgtem volna. Miután jól megszorongattam Alice-t, Esme következett, aki egy csókot nyomott a homlokomra és a fülembe suttogta, hogy örül, hogy életben lát. Carlisle, szorosan magához ölelt és azonnal megkérdezte beszélgethet-e az ikrekkel, a szemében lázas tudásszomj csillogott. Emmett, harsányan kinevetett, amikor bejelentettük Edwarddal, hogy újra együtt vagyunk.
- Tudtam, hogy nem fogsz rá haragudni egy percet sem, Bella! – mondta kacagva. – Ahhoz túlságosan ragaszkodsz hozzá. – Nyelvet nyújtottam rá. Emmett sosem változik.
- Örülök, hogy újra látlak, Bella! – mondta Rosalie és kipréselt magából egy kedves mosolyt, ezen aztán nagyon elcsodálkoztam. Na, hát! Rosalie ilyenre is képes? Jasper pedig így üdvözölt:
- Nagyon össze vagy zavarodva, Bella! – mikor ráfintorogtam, elvigyorodott.
- Örülök, hogy megint láthatlak! – mondta még mindig vigyorogva.
- Én is, Jasper!
- Tehát, Bella el kell mesélned mi történt veled az elmúlt években! – csiripelte Alice. Elkezdtem ugyanazt a történetet, amit már Edwardnak is elmeséltem a kocsiban. Ő figyelmesen hallgatott és néha-néha nyomott egy puszit az arcomra. Mikor végeztem a történettel megkértem, hogy ők meséljenek.
- Most mondjátok el ti, mi volt az alatt, amíg nem láttuk egymást! – kértem őket, de mikor Edward belekezdett volna, Alice összerezzent és a szeme a távolba révedt.
- Mit látsz, Alice? – kérdezte Jasper idegesen, alighanem nem volt minden rendben Alice érzései körül és ettől én is ideges lettem.
- A Volturi. – suttogta Alice. – Idejön, nagyjából tízen a testőrségből, de sehogy sem látom mi a céljuk, pedig azt érzem, hogy konkrét okkal jönnek. – Alighogy befejezte kivágódott az ajtó és Adam rohant be rajta.
- Elizabeth! Sajnálom el kellett volna mondanom, de eddig nem tettem. Tudom, hogy most már lehet, hogy késő, de bízom benne, hogy nem! – hadarta, de amikor meglátta Cullenéket a torkára forrt a szó.
- Adam! Mit kellett volna elmondanod? Mi folyik itt? – kérdezte Elizabeth és Alice felé fordult. – És miért jön ide a Volturi?
- Idejön? – kérdezte Adam kétségbeesetten.
- Tudod, hogy miért? – kérdezte Edward.
- Nem, de én nekik dolgoztam! – mondta Adam meggyötörtem.
- Igen, ezt tudjuk! – mondta Elizabeth, nem értette, ahogy senki sem, hogy mire akart Adam kilyukadni.
- Nem érted! Én egészen ma délutánig nekik dolgoztam. Az volt a dolgom, hogy megfigyeljelek titeket. Azt nem tudom miért, csak tíz éve amikor megszülettetek, ideküldtek Amerikába, hogy figyeljelek titeket. Azt akarták, hogy szeress belém, hogy teljesen a közeletekbe férkőzhessek. Információkat kellet szolgáltatnom nekik a képességeitekről, arról, hogy hogyan éltek, hogy mivé fejlődtök, amikor még csak gyerekek voltatok. Fogalmam nem volt, hogy minek kell nekik az információ, de egyre csak küldtem nekik, de hiba csúszott a számításaimba. Tényleg szerelmes lettem beléd, Elizabeth! És ma megmondtam nekik, hogy ennyi volt. Kiszálltam. Többé tényleg nem vagyok a Volturi tagja! Meg tudsz bocsátani? – kérdezte Adam fájdalmas képpel. Elizabeth meg mintha… lefagyott volna.
- Kérlek, menj el! – mondta remegő hangon.
- De, Elizabeth… Kérlek! – könyörgött Adam.
- Takarodj innen! – ordította Elizabeth. – Soha többé nem akarlak látni! A nyakunkra hoztad a Volturit! Gyűlöllek! Kifelé! – A lányom magából kikelve üvöltözött, de most egyet értettem vele. Adam, elárult minket. Adam megadó képpel kihátrált az ajtón és hallottuk, ahogy a kocsija kerekei felvisítanak, amikor elhajt a ház elől.
- Elizabeth… - kezdtem volna, de felemelte a kezét.
- Kérlek, most… hagyj! – Azzal felrohant a szobájába.
Elizabeth szemszöge
Rávetettem magam az ágyamra és most úgy festhettem, mint valami tragikus hős, de nem érdekelt. A szívem összetört, ezer darabra és már nem lehet összeragasztani. Adam, akiben a legjobban bíztam és teljes szívemből szerettem, elárult. Ráadásul veszélybe sodorta a családom és nem csak minket, hanem a Cullenöket is, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a mi családunk és a Cullen család az egy, már összetartozunk, mindannyian egy család vagyunk. Ettől aztán csak még jobban gyűlöltem Adamet. Miért kellett másokat is belekeverni? És miért pont azt kellett eljátszania, hogy énbelém szerelmes? Jó móka volt összetörni a lelkem?
- Gyűlöllek! – ordítottam hangosan, de a hangom elcsuklott a zokogástól, aztán meg arra is rájöttem, hogy nem is igaz. A francba, hát persze, hogy nem gyűlölöm! A szerelem nem olyan, hogy te magad döntheted el, hogy szereted-e a másikat, vagy sem. Egyszerűen szereted, és nem tudsz mást érezni iránta. Na, jó néha tudod utálni, mint én most, de ez az utálat sem tudja elfedni azt a mély őszinte szerelmet, amit érzek. És ő is szeret engem, hiszen az mondta! És ha nem így lenne miért mondta volna el az egész történetet?
- Szeret! – suttogtam rekedten. Letöröltem az arcomról a könnyeket és elindultam az ajtó felé. Az asztalról gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat és lerohantam a lépcsőn.
- Majd jövök! – kiáltottam be a nappaliba. Gyorsan bevágódtam a kocsimba és elindultam Adam háza felé. Még félúton sem járhattam, amikor megláttam egy embert az úton, aki nem mozdult előlem. Dudáltam, de meg se moccant. Arra már nem volt időm, hogy fékezzek, hát elrántottam a kormányt és egy tömör falnak hajtottam. Majd az érzékeim eltűntek. Nem hallottam, nem láttam és nem éreztem semmit.
Bella szemszöge
Aggódtam Elizabethért. Este, amikor elment nem mondta, hogy hová megy, de nyilvánvaló volt, hogy Adamhez. Edward megnyugtatott, hogy a gondolataiban meglátta, hogy ki akar békülni Adammel, de már délután volt. Majdnem egy teljes napot nála töltött úgy, hogy fel sem hívott. Ez nem vall rá, hát fogtam a telefont és tárcsáztam a számát, de csak a rögzítője vette fel. Ezt is furcsállottam, a telefonját mindig felveszi. Lehet, hogy lemerült – gondoltam és hívtam Adamet.
- Igen? – szólt bele a telefonba.
- Adam? Szia, Bella vagyok! Csak Elizabethttel szeretnék beszélni. Oda tudnád adni? A saját mobilját nem veszi fel. – Adam furcsán hallgatott, majd végül megszólalt.
- Bella, Elizabeth nem járt nálam…
Megjegyzés: Nagyon hamar összegyűlt a tíz kommentár és ettől mérhetetlenül boldog vagyok, attól meg még jobban, hogy hárommal túl is szárnyaltátok =) Szeretlek titeket! Most is él a komi határ, tehát, ha összegyűlik a tíz, azután nap jön az új feji :) Jó olvasást!
Adam szemszöge
Idegesen járkáltam fel - alá a szobámban. Túl messzire mentem. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog, de ha eddig nem cselekedtem, akkor legalább most meg kell tennem, most, hogy a Cullen család megjelent főleg nem csinálhatom tovább. Előkaptam a mobilom a zsebemből és tárcsáztam Felix számát. Kettőt csöngött aztán felvette.
- Halló – szólt bele mély dörmögő hangon.
- Felix? Itt Adam!
- Adam, haver! Mi van veled? Ezer éve nem beszéltünk! – mondta és jót nevetett saját viccén, én nem nevettem vele.
- Üzenetem van Aro-nak. Kiszállok, Felix. Nem figyelem tovább őket. Beleszerettem. Most már ő a mindenem. Sajnálom. – Azzal letettem a telefont. Nem tudtam ezzel mit szabadítottam magamra, de már csak Elizabeth érdekelt és tudtam, hogy nem titkolhatom tovább. El kell mondanom neki mi folyik itt már tíz éve…
Volterrában
Felix mögött vadul lobogott a szürke köpeny, ahogy sietett urához közölni a nem épp kellemes hírt, mikor Aro elé ért, térdre esett.
- Mester! – susogta.
- Gyermekem, valami híred van számomra? – kérdezte Aro nyájasan. Felix, nem mert ura szemébe nézni. Csak a hírhozó volt, de félt mestere haragjától.
- Uram, Adam nem csinálja tovább. Nem figyeli tovább őket. Beleszeretett a lányba, akivel csak játszania kellett volna, kilépett. – Felix miután befejezte a mondandóját szemét újra a padlóra szegezte és várta Aro jogos haragját.
- Hát ezzel… kicsit bonyolultabb lett az ügy. Adam, mindenesetre megkapja a méltó büntetését, de sietnünk kell. Most már nem csinálhatjuk finoman. Drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnunk – mondta Aro és egy cseppet sem tűnt dühösnek…
Bella szemszöge
Amikor megláttam belépni a házamba az összes Cullent a szívem, mintha újra indult volna, persze ez lehetetlen, de olyan nagy szeretet keletkezett bennem, hogy alig bírtam el. A bevásárlóközpontba nem volt időm Alice-re, mert lefoglalt Edward, de most hogy megint láttam, végre felfogtam, hogy ő is itt van.
- Ó, Alice! – kiáltottam és szorosan a karomba zártam, ha tudtam volna még sírni, alighanem most megállíthatatlanul bőgtem volna. Miután jól megszorongattam Alice-t, Esme következett, aki egy csókot nyomott a homlokomra és a fülembe suttogta, hogy örül, hogy életben lát. Carlisle, szorosan magához ölelt és azonnal megkérdezte beszélgethet-e az ikrekkel, a szemében lázas tudásszomj csillogott. Emmett, harsányan kinevetett, amikor bejelentettük Edwarddal, hogy újra együtt vagyunk.
- Tudtam, hogy nem fogsz rá haragudni egy percet sem, Bella! – mondta kacagva. – Ahhoz túlságosan ragaszkodsz hozzá. – Nyelvet nyújtottam rá. Emmett sosem változik.
- Örülök, hogy újra látlak, Bella! – mondta Rosalie és kipréselt magából egy kedves mosolyt, ezen aztán nagyon elcsodálkoztam. Na, hát! Rosalie ilyenre is képes? Jasper pedig így üdvözölt:
- Nagyon össze vagy zavarodva, Bella! – mikor ráfintorogtam, elvigyorodott.
- Örülök, hogy megint láthatlak! – mondta még mindig vigyorogva.
- Én is, Jasper!
- Tehát, Bella el kell mesélned mi történt veled az elmúlt években! – csiripelte Alice. Elkezdtem ugyanazt a történetet, amit már Edwardnak is elmeséltem a kocsiban. Ő figyelmesen hallgatott és néha-néha nyomott egy puszit az arcomra. Mikor végeztem a történettel megkértem, hogy ők meséljenek.
- Most mondjátok el ti, mi volt az alatt, amíg nem láttuk egymást! – kértem őket, de mikor Edward belekezdett volna, Alice összerezzent és a szeme a távolba révedt.
- Mit látsz, Alice? – kérdezte Jasper idegesen, alighanem nem volt minden rendben Alice érzései körül és ettől én is ideges lettem.
- A Volturi. – suttogta Alice. – Idejön, nagyjából tízen a testőrségből, de sehogy sem látom mi a céljuk, pedig azt érzem, hogy konkrét okkal jönnek. – Alighogy befejezte kivágódott az ajtó és Adam rohant be rajta.
- Elizabeth! Sajnálom el kellett volna mondanom, de eddig nem tettem. Tudom, hogy most már lehet, hogy késő, de bízom benne, hogy nem! – hadarta, de amikor meglátta Cullenéket a torkára forrt a szó.
- Adam! Mit kellett volna elmondanod? Mi folyik itt? – kérdezte Elizabeth és Alice felé fordult. – És miért jön ide a Volturi?
- Idejön? – kérdezte Adam kétségbeesetten.
- Tudod, hogy miért? – kérdezte Edward.
- Nem, de én nekik dolgoztam! – mondta Adam meggyötörtem.
- Igen, ezt tudjuk! – mondta Elizabeth, nem értette, ahogy senki sem, hogy mire akart Adam kilyukadni.
- Nem érted! Én egészen ma délutánig nekik dolgoztam. Az volt a dolgom, hogy megfigyeljelek titeket. Azt nem tudom miért, csak tíz éve amikor megszülettetek, ideküldtek Amerikába, hogy figyeljelek titeket. Azt akarták, hogy szeress belém, hogy teljesen a közeletekbe férkőzhessek. Információkat kellet szolgáltatnom nekik a képességeitekről, arról, hogy hogyan éltek, hogy mivé fejlődtök, amikor még csak gyerekek voltatok. Fogalmam nem volt, hogy minek kell nekik az információ, de egyre csak küldtem nekik, de hiba csúszott a számításaimba. Tényleg szerelmes lettem beléd, Elizabeth! És ma megmondtam nekik, hogy ennyi volt. Kiszálltam. Többé tényleg nem vagyok a Volturi tagja! Meg tudsz bocsátani? – kérdezte Adam fájdalmas képpel. Elizabeth meg mintha… lefagyott volna.
- Kérlek, menj el! – mondta remegő hangon.
- De, Elizabeth… Kérlek! – könyörgött Adam.
- Takarodj innen! – ordította Elizabeth. – Soha többé nem akarlak látni! A nyakunkra hoztad a Volturit! Gyűlöllek! Kifelé! – A lányom magából kikelve üvöltözött, de most egyet értettem vele. Adam, elárult minket. Adam megadó képpel kihátrált az ajtón és hallottuk, ahogy a kocsija kerekei felvisítanak, amikor elhajt a ház elől.
- Elizabeth… - kezdtem volna, de felemelte a kezét.
- Kérlek, most… hagyj! – Azzal felrohant a szobájába.
Elizabeth szemszöge
Rávetettem magam az ágyamra és most úgy festhettem, mint valami tragikus hős, de nem érdekelt. A szívem összetört, ezer darabra és már nem lehet összeragasztani. Adam, akiben a legjobban bíztam és teljes szívemből szerettem, elárult. Ráadásul veszélybe sodorta a családom és nem csak minket, hanem a Cullenöket is, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a mi családunk és a Cullen család az egy, már összetartozunk, mindannyian egy család vagyunk. Ettől aztán csak még jobban gyűlöltem Adamet. Miért kellett másokat is belekeverni? És miért pont azt kellett eljátszania, hogy énbelém szerelmes? Jó móka volt összetörni a lelkem?
- Gyűlöllek! – ordítottam hangosan, de a hangom elcsuklott a zokogástól, aztán meg arra is rájöttem, hogy nem is igaz. A francba, hát persze, hogy nem gyűlölöm! A szerelem nem olyan, hogy te magad döntheted el, hogy szereted-e a másikat, vagy sem. Egyszerűen szereted, és nem tudsz mást érezni iránta. Na, jó néha tudod utálni, mint én most, de ez az utálat sem tudja elfedni azt a mély őszinte szerelmet, amit érzek. És ő is szeret engem, hiszen az mondta! És ha nem így lenne miért mondta volna el az egész történetet?
- Szeret! – suttogtam rekedten. Letöröltem az arcomról a könnyeket és elindultam az ajtó felé. Az asztalról gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat és lerohantam a lépcsőn.
- Majd jövök! – kiáltottam be a nappaliba. Gyorsan bevágódtam a kocsimba és elindultam Adam háza felé. Még félúton sem járhattam, amikor megláttam egy embert az úton, aki nem mozdult előlem. Dudáltam, de meg se moccant. Arra már nem volt időm, hogy fékezzek, hát elrántottam a kormányt és egy tömör falnak hajtottam. Majd az érzékeim eltűntek. Nem hallottam, nem láttam és nem éreztem semmit.
Bella szemszöge
Aggódtam Elizabethért. Este, amikor elment nem mondta, hogy hová megy, de nyilvánvaló volt, hogy Adamhez. Edward megnyugtatott, hogy a gondolataiban meglátta, hogy ki akar békülni Adammel, de már délután volt. Majdnem egy teljes napot nála töltött úgy, hogy fel sem hívott. Ez nem vall rá, hát fogtam a telefont és tárcsáztam a számát, de csak a rögzítője vette fel. Ezt is furcsállottam, a telefonját mindig felveszi. Lehet, hogy lemerült – gondoltam és hívtam Adamet.
- Igen? – szólt bele a telefonba.
- Adam? Szia, Bella vagyok! Csak Elizabethttel szeretnék beszélni. Oda tudnád adni? A saját mobilját nem veszi fel. – Adam furcsán hallgatott, majd végül megszólalt.
- Bella, Elizabeth nem járt nálam…
2010. augusztus 4., szerda
5. fejezet
Megjegyzés: Én az egész fejezetet úgy írtam, hogy közbe bömbölt a zene a fülembe, úgyhogy nektek is ezt ajánlom =) Az teljesen mindegy mit hallgattok csak zene legyen. Amúgy köszi a komikat az előzőhöz : ) Aranyosak vagytok :D Most kikötök egy komi határt, ha nem lesz meg a 10 a következő csak két hét múlva jön. Jó olvasást! Puszii
- Mi? Hogy érted ezt? Anya, hát te nem vagy eszednél?! – Elizabeth tehetetlen dühében a magasba lökte az öklét.
- Gondold meg mit beszélsz, kislányom! – förmedtem rá. Egyáltalán nem viselkedhet így, főleg nem Edwarddal. Az apjával.
- Ez az ember elhagyott minket! Nem kellettünk neki! Vajon most miért tért vissza? Nekem ez valahogy furcsa és ha eddig nem volt kíváncsi ránk, most hirtelen miért lett az? Gondold végig ezt, anya! – Azzal kiviharzott a házból.
- Most meg hová mész? – kérdeztem kétségbeesetten.
- El! – kiabálta dühösen és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.
- Én bírom, hogy itt vagy! – hallottam Anthony hangját. – Szevasz, apa! – közölte
vigyorogva.
Elizabeth szemszöge
Borzalmasan dühős voltam. Hogy kire? Mindenkire. Anyámra, hogy idehozta, Anthonyre, hogy nem dühöngött velem, és Edward Cullenre aki idetolta a képét és elvárja, hogy nézzük jó szemmel.
- Cöh! A francba! – ütögettem a kocsim kormányát. Gyorsan hajtottam és egyáltalán nem érdekelt, hogy begyűjthetek egy bírságot. Minél előbb Adamhez akartam érni. A kocsim kerekei gyorsan rátaláltak a felhajtójára. Kipenderültem a kocsiból és bevágtam magam mögött az ajtaját, majd bementem a házba.
- Adam! – kiáltottam és most már potyogtak a szememből a düh könnyei.
- Mi a baj kicsim? – termett előttem hirtelen.
- A..a…az anyám elhozta az a…apámat! – hüppögtem.
- Jajj, Elizabeth! – Azzal átkarolta a vállam én pedig a fejemet a mellkasába temettem és ott sírtam tovább. Olyan jó volt, hogy itt van velem! Biztos támasz volt a kusza érzelmeim között.
- Olyan dühös vagyok. Most már magamra is. Mindegy. – Megcsókoltam és éreztem, ahogy édes ajkai minden gondolatot kiűznek a fejemből. Miután elváltunk lehelete csiklandozta az arcomat.
- Szeretlek – suttogta a fülembe.
- Ahogy én is – mondtam és szorosan átöleltem. A karjaiban aztán rögvest megnyugodtam és rájöttem, hogy valószínűleg hülyét csináltam magamból. Csak borzalmasan dühös voltam Edward Cullenre. Nem azért, hogy minket magára hagyott, hanem azért mert az anyámat is. Soha nem beszélt nekem róla, de ha egyszer is meg mertem kérdezni, hogy ki az apánk, rögvest elviselhetetlen fájdalom suhant át az arcán és amióta ismerem, hát… nem volt boldog. Igyekezett azt tettetni, de engem sose sikerült becsapnia. Voltak örömteli pillanatai, de igazából boldog sose volt és ez nagyon fájt nekem. Mert, ha van olyan ember aki megérdemli a boldogságot akkor az anyám. Annyit szenvedett velünk, mindent megadott nekünk, de a szíve mindig fájt. Gondolataimból Adam lágy hangja riasztott fel.
- És.. Hogy hívják az apádat? – kérdezte óvatosan.
- Már te is? – háborodtam fel, de azért válaszoltam. – Edward Cullen. – Mikor kimondtam a nevet Adam hirtelen megdermedt ültében és a karjai megfeszültek.
- Mi az? – kérdeztem tőle. – Mi történt?
- Amikor a Volturinál voltam, volt egy ilyen nevű látogatónk. – Adam sose titkolta előlem és a családom elől, hogy a Volturinál volt. Nem szerette az ottani öldökléseket meg a vérontást, de szerette szolgálni az urait. A nagyfőnökök meg szerették Adamet az ereje miatt. Gyógyítani tudott. Akárkit, embert, állatot, vámpírt. Bárkit. A Volturi gyakran alkalmazta Adam képességét kínzásoknál. Tőből letépték egy vámpír karját, majd Adam meggyógyította, ha ezután sem beszélt az illető, még egyszer és tovább. A szerelmem utál ezekről az időkről beszélgetni, mert szörnyetegnek érzi magát miatta, de most mégis felhozta magától és ezt furcsálltam.
- Edward Cullen járt a Volturinál? És miért? – kérdeztem zavartan.
- Meg akarta öletni magát. Azt mondta azért, mert nincs értelme tovább élnie a szerelme nélkül. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, ha Bella nem élhet, akkor én sem fogok tovább létezni, de aztán mégsem kellett kivégeznünk, mert a családja eljött érte és elhurcolta. Normális esetben nem engedtük volna el, de Aro ismerte a klánjuk vezérét, hát mehetett a fickó.
Mikor találkoztam veletek meg sem fordult a fejemben, hogy az anyádra gondolhatott, de most már biztos vagyok benne. És szerelmem, akárhogy szeretnék is igazat adni abban, hogy direkt hagyott magára titeket, nekem az a véleményem, hogy nem is tudhatott rólatok. Tehát Edward Cullen, nem bűnös. Sajnálom – mondta bűntudatosan.
- Ó, Adam annyira hülye vagyok! – kiáltottam és arcomat a kezembe temettem. – Teljesen letámadtam őt, pedig nem kellett volna! Persze azért még így is fura és rossz, hogy itt van, de bocsánatot kell kérnem. Nem az ő hibája. Vagyis hát lehet, de nem hiszem, abból amit elmondtál tényleg nem tudott rólunk. Mindegy is, most haza kell mennem. Eljössz velem? – kérdeztem és reménykedtem benne, hogy a válasz igen lesz, de Adam megrázta a fejét.
- Még van egy kis dolgom. Holnap találkozunk, szerelmem! Szeretlek – mondta, azzal egy finom csókot lehelt a számra.
- Én is szeretlek! – kiáltottam, majd kivágtattam az ajtón bevágtam magam a kocsiba és padlógázzal elindultam haza.
Bella szemszöge
Anthony egész furán viselkedett. Illetve nem furán, hanem elképesztően jól. Csak rosszabbat vártam és meglepett, hogy ilyen jól fogadta. Egész este Edwarddal beszélgetett mindenféle dologról és miután megkérdezte, hogy hívhatja-e apának és Edward természetesen igent mondott így is szólította.
- Tehát zongorázol. – Állával az emelvényen álló hangszerünkre mutatott. – Nyekeregsz nekem valamit? - Edward elvigyorodott, majd kecsesen felállt.
- Hát persze. – A zongorához sétált leült mellé és elkezdte játszani az altatómat. Csodálatosan gyönyörű volt. Eközben végig a szemembe nézett és mikor végzett a dallal, ezt suttogta.
- Szeretlek, Bella! – Ekkor a lábaim, mintha teljesen elgyengültek volna. Erről a szóról álmodoztam tíz éven keresztül. Odarohantam hozzá átöleltem és megtettem azt, amit azóta szerettem volna, hogy megláttam a bevásárlóközpontban. Megcsókoltam. Mikor a szánk összeért megszűnt a világ. Nem hallottam, nem láttam nem éreztem semmit. Csak őt. Az illatát, az ajkai finom ívét, simogató nyelvét. Csak ő volt és én. Együtt. Végre! Nem tudom mikor váltunk el. Lehettek órák, napok, hetek. Nem érzékeltem az időt. Csupán arra eszméltem, hogy csapódni hallom a bejárati ajtót és Elizabeth jelent meg a nappaliban. És mosolygott.
- Anya, sajnálom, hogy olyan goromba voltam. Nem kellett volna így viselkednem Adamnél rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam. Sajnálom, Edward! – fordult az apja felé.
- Semmi baj, teljesen megértem. Természetesen igazad volt. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy elhagytam anyátokat. Nem tudtam, hogy ti úton vagytok, de ez természetesen nem mentség! – mondta Edward meggyötörtem.
- Semmi baj, Edward! Már rég volt. Az a lényeg, hogy most itt vagy és végre együtt lehetünk. – mosolyogtam rá, ő pedig rám villantotta azt a hőn szeretett féloldalas vigyorát, ám egy pillanat alatt ráfagyott az arcára.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
- Alice! Amilyen kicsi olyan idegesítő, sajnálom Bella! – mondta Edward. Meg akartam kérdezni, hogy mit, de ekkor betáncolt az ajtón Alice, nyomában az egész Cullen családdal…
Megjegyzés: Én az egész fejezetet úgy írtam, hogy közbe bömbölt a zene a fülembe, úgyhogy nektek is ezt ajánlom =) Az teljesen mindegy mit hallgattok csak zene legyen. Amúgy köszi a komikat az előzőhöz : ) Aranyosak vagytok :D Most kikötök egy komi határt, ha nem lesz meg a 10 a következő csak két hét múlva jön. Jó olvasást! Puszii
- Mi? Hogy érted ezt? Anya, hát te nem vagy eszednél?! – Elizabeth tehetetlen dühében a magasba lökte az öklét.
- Gondold meg mit beszélsz, kislányom! – förmedtem rá. Egyáltalán nem viselkedhet így, főleg nem Edwarddal. Az apjával.
- Ez az ember elhagyott minket! Nem kellettünk neki! Vajon most miért tért vissza? Nekem ez valahogy furcsa és ha eddig nem volt kíváncsi ránk, most hirtelen miért lett az? Gondold végig ezt, anya! – Azzal kiviharzott a házból.
- Most meg hová mész? – kérdeztem kétségbeesetten.
- El! – kiabálta dühösen és már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.
- Én bírom, hogy itt vagy! – hallottam Anthony hangját. – Szevasz, apa! – közölte
vigyorogva.
Elizabeth szemszöge
Borzalmasan dühős voltam. Hogy kire? Mindenkire. Anyámra, hogy idehozta, Anthonyre, hogy nem dühöngött velem, és Edward Cullenre aki idetolta a képét és elvárja, hogy nézzük jó szemmel.
- Cöh! A francba! – ütögettem a kocsim kormányát. Gyorsan hajtottam és egyáltalán nem érdekelt, hogy begyűjthetek egy bírságot. Minél előbb Adamhez akartam érni. A kocsim kerekei gyorsan rátaláltak a felhajtójára. Kipenderültem a kocsiból és bevágtam magam mögött az ajtaját, majd bementem a házba.
- Adam! – kiáltottam és most már potyogtak a szememből a düh könnyei.
- Mi a baj kicsim? – termett előttem hirtelen.
- A..a…az anyám elhozta az a…apámat! – hüppögtem.
- Jajj, Elizabeth! – Azzal átkarolta a vállam én pedig a fejemet a mellkasába temettem és ott sírtam tovább. Olyan jó volt, hogy itt van velem! Biztos támasz volt a kusza érzelmeim között.
- Olyan dühös vagyok. Most már magamra is. Mindegy. – Megcsókoltam és éreztem, ahogy édes ajkai minden gondolatot kiűznek a fejemből. Miután elváltunk lehelete csiklandozta az arcomat.
- Szeretlek – suttogta a fülembe.
- Ahogy én is – mondtam és szorosan átöleltem. A karjaiban aztán rögvest megnyugodtam és rájöttem, hogy valószínűleg hülyét csináltam magamból. Csak borzalmasan dühös voltam Edward Cullenre. Nem azért, hogy minket magára hagyott, hanem azért mert az anyámat is. Soha nem beszélt nekem róla, de ha egyszer is meg mertem kérdezni, hogy ki az apánk, rögvest elviselhetetlen fájdalom suhant át az arcán és amióta ismerem, hát… nem volt boldog. Igyekezett azt tettetni, de engem sose sikerült becsapnia. Voltak örömteli pillanatai, de igazából boldog sose volt és ez nagyon fájt nekem. Mert, ha van olyan ember aki megérdemli a boldogságot akkor az anyám. Annyit szenvedett velünk, mindent megadott nekünk, de a szíve mindig fájt. Gondolataimból Adam lágy hangja riasztott fel.
- És.. Hogy hívják az apádat? – kérdezte óvatosan.
- Már te is? – háborodtam fel, de azért válaszoltam. – Edward Cullen. – Mikor kimondtam a nevet Adam hirtelen megdermedt ültében és a karjai megfeszültek.
- Mi az? – kérdeztem tőle. – Mi történt?
- Amikor a Volturinál voltam, volt egy ilyen nevű látogatónk. – Adam sose titkolta előlem és a családom elől, hogy a Volturinál volt. Nem szerette az ottani öldökléseket meg a vérontást, de szerette szolgálni az urait. A nagyfőnökök meg szerették Adamet az ereje miatt. Gyógyítani tudott. Akárkit, embert, állatot, vámpírt. Bárkit. A Volturi gyakran alkalmazta Adam képességét kínzásoknál. Tőből letépték egy vámpír karját, majd Adam meggyógyította, ha ezután sem beszélt az illető, még egyszer és tovább. A szerelmem utál ezekről az időkről beszélgetni, mert szörnyetegnek érzi magát miatta, de most mégis felhozta magától és ezt furcsálltam.
- Edward Cullen járt a Volturinál? És miért? – kérdeztem zavartan.
- Meg akarta öletni magát. Azt mondta azért, mert nincs értelme tovább élnie a szerelme nélkül. Tisztán emlékszem, hogy azt mondta, ha Bella nem élhet, akkor én sem fogok tovább létezni, de aztán mégsem kellett kivégeznünk, mert a családja eljött érte és elhurcolta. Normális esetben nem engedtük volna el, de Aro ismerte a klánjuk vezérét, hát mehetett a fickó.
Mikor találkoztam veletek meg sem fordult a fejemben, hogy az anyádra gondolhatott, de most már biztos vagyok benne. És szerelmem, akárhogy szeretnék is igazat adni abban, hogy direkt hagyott magára titeket, nekem az a véleményem, hogy nem is tudhatott rólatok. Tehát Edward Cullen, nem bűnös. Sajnálom – mondta bűntudatosan.
- Ó, Adam annyira hülye vagyok! – kiáltottam és arcomat a kezembe temettem. – Teljesen letámadtam őt, pedig nem kellett volna! Persze azért még így is fura és rossz, hogy itt van, de bocsánatot kell kérnem. Nem az ő hibája. Vagyis hát lehet, de nem hiszem, abból amit elmondtál tényleg nem tudott rólunk. Mindegy is, most haza kell mennem. Eljössz velem? – kérdeztem és reménykedtem benne, hogy a válasz igen lesz, de Adam megrázta a fejét.
- Még van egy kis dolgom. Holnap találkozunk, szerelmem! Szeretlek – mondta, azzal egy finom csókot lehelt a számra.
- Én is szeretlek! – kiáltottam, majd kivágtattam az ajtón bevágtam magam a kocsiba és padlógázzal elindultam haza.
Bella szemszöge
Anthony egész furán viselkedett. Illetve nem furán, hanem elképesztően jól. Csak rosszabbat vártam és meglepett, hogy ilyen jól fogadta. Egész este Edwarddal beszélgetett mindenféle dologról és miután megkérdezte, hogy hívhatja-e apának és Edward természetesen igent mondott így is szólította.
- Tehát zongorázol. – Állával az emelvényen álló hangszerünkre mutatott. – Nyekeregsz nekem valamit? - Edward elvigyorodott, majd kecsesen felállt.
- Hát persze. – A zongorához sétált leült mellé és elkezdte játszani az altatómat. Csodálatosan gyönyörű volt. Eközben végig a szemembe nézett és mikor végzett a dallal, ezt suttogta.
- Szeretlek, Bella! – Ekkor a lábaim, mintha teljesen elgyengültek volna. Erről a szóról álmodoztam tíz éven keresztül. Odarohantam hozzá átöleltem és megtettem azt, amit azóta szerettem volna, hogy megláttam a bevásárlóközpontban. Megcsókoltam. Mikor a szánk összeért megszűnt a világ. Nem hallottam, nem láttam nem éreztem semmit. Csak őt. Az illatát, az ajkai finom ívét, simogató nyelvét. Csak ő volt és én. Együtt. Végre! Nem tudom mikor váltunk el. Lehettek órák, napok, hetek. Nem érzékeltem az időt. Csupán arra eszméltem, hogy csapódni hallom a bejárati ajtót és Elizabeth jelent meg a nappaliban. És mosolygott.
- Anya, sajnálom, hogy olyan goromba voltam. Nem kellett volna így viselkednem Adamnél rájöttem, hogy mennyire nem volt igazam. Sajnálom, Edward! – fordult az apja felé.
- Semmi baj, teljesen megértem. Természetesen igazad volt. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy elhagytam anyátokat. Nem tudtam, hogy ti úton vagytok, de ez természetesen nem mentség! – mondta Edward meggyötörtem.
- Semmi baj, Edward! Már rég volt. Az a lényeg, hogy most itt vagy és végre együtt lehetünk. – mosolyogtam rá, ő pedig rám villantotta azt a hőn szeretett féloldalas vigyorát, ám egy pillanat alatt ráfagyott az arcára.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle.
- Alice! Amilyen kicsi olyan idegesítő, sajnálom Bella! – mondta Edward. Meg akartam kérdezni, hogy mit, de ekkor betáncolt az ajtón Alice, nyomában az egész Cullen családdal…
2010. augusztus 3., kedd
Újabb díj :D
Köszönöm gicus16 =)
http://gicus15.blogspot.com/
1.Köszönd meg és rakd ki a linkjét
2.5 titok a töriről és rólam
3.Küldd tovább 5 embernek
4. Hagyj náluk megjegyzést
1. Rengeteg fordulat lesz a töribe
2. Megfog jelenni a Volturi
3. Farkasokat nem tervezem bele...bár ki tudja :)
4. Váltogatni fogom a szemszögeket
5. A személyes kedvencem Anthony =)
Akiknek tovább adom:
www.szivszilankok.blogspot.com
www.nm-wedo.blogspot.com
www.azidorabjai.blogspot.com
www.millicentalston.blogspot.com
www.thedivination.blogspot.com
2010. augusztus 2., hétfő
4. fejezet
Megjegyzés: Most csak annyi, hogy borzasztóan IMÁDLAK TITEKET! Jó olvasást =)
Edward nem törődve azzal, hogy egy zsúfolt bevásárlóközpontban vagyunk, odarohant hozzám és szorosan a karjába zárt.
- Bella! – suttogta a fülembe. Először nem tudtam mozdulni a sokktól, de aztán rájöttem, hogy tíz év után újra érzem a karjait magamon, újra átölel és végre hallom gyönyörű hangját. Kezeim automatikusan dereka köré fonódtak. Fejemet a mellkasára hajtottam és éreztem, hogy végre hazatértem. Most végre teljes egész volt az életem és olyan boldog voltam, mint még soha. Nem érdekelt, hogy egy részem tudta, hogy már nem szeret, hisz ő maga mondta nekem! Nem érdekelt, hogy akkor miért is ölel pontosan. Egyedül az számított, hogy itt van. A másik meglepetés akkor ért amikor egy vékony csilingelő hang a nevemet kiáltotta.
- Bella! – majd Alice félre lökve Edwardot, a nyakamba ugrott. Bele szédültem a boldogságba. Hogy itt van Alice és Edward is az egyszerűen hihetetlen.
- Mit kerestek itt? – nyögtem amikor végre megbírtam szólalni. Alice válaszolt, mivel Edward csak bámult, vagyis nem is az több volt, mint bámulás. Falt engem a szemével! Mintha soha nem látott volna még igazán. Ha ember lettem volna, alighanem fülig pirulok.
- Ideköltöztünk. Hát nem csodálatos? És, hogy te élsz! Na, hát ez hogy lehet? – kérdezte kíváncsian.
- Őő, hát ezt nem értem. Miért ne élnék? – De igazából nem nagyon tudtam odafigyelni Alice fecsegésére. Edward szeme fogva tartotta a tekintetem. Csak azt a gyönyörű aranyszínű mélységesen mély szemet tudtam bámulni.
- Bella! – hallottam bársonyos hangját. – Muszáj elmondanod mi történt veled! Azt hittük meghaltál! Hallottam Charlie gondolatait és azt mondogatta, hogy eltűntél. Aztán Alice, egyszerűen nem látott téged. Mindenki azt hitte meghaltál. Ez borzalmas volt. Nem, ezt nem lehet elmondani, amit akkor éreztem… Bella, ne tedd ezt velem többet, jó?
- Miért, velem maradsz? – kérdeztem kótyagosan.
- Hát persze, Bella! De csak, ha te is akarod. Viszont ezt inkább valahol máshol beszéljük meg. Annyi kérdésem lenne! És alighanem neked is. És bocsánatot is kell kérnem, nem többet. Egész létezésem során, ezután azon leszek, hogy megbocsáss nekem. – Ezekről a mondatokról álmodtam mindig. Csak az volt a baj, hogy most is nagyon álomszerűek voltak, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék és eltűnne Edward és Alice karcsú alakja. De azért bólintottam.
- Rendben, menjünk! – Majd később elintézem a vásárlást az ikreknek és… Te jó ég az ikrek! Mit fogok mondani nekik? És Edwardnak? Jesszus, ez beszélgetés bonyolultabb lesz, mint azt eredetileg gondoltam. Kiértünk a parkolóba Edwardék a kocsijuk felé indultak.
- Nekem van sajátom – intettem a kocsim felé. – Majd követlek titeket – mondtam és elindultam az autó felé, de egyszer csak észrevettem, hogy Edward mellettem jön.
- Veled mehetnék? – kérdezte.
- Hát persze – mondtam nagyvonalúan és igyekeztem nem nagyon feltűnően vigyorogni nagy boldogságomban, mikor legszívesebben táncra perdültem volna. Edward velem marad! Minden kétséget kizáróan mégis szeret, fogalmam nincs miért és hogyan, de így van. Beszálltunk a kocsiba és indítottam.
- Látom lecserélted a furgont – vigyorgott Edward. Én is elmosolyodtam, pedig legszívesebben teli torokból kacagtam volna.
- Hát, miután vámpír lettem, valahogy már nem nagyon tudtam ellenállni a gyorsaságnak – mondtam nevetve.
- Ha már itt tartunk. Elárulnád, hogyan lehetsz vámpír? Bár a te szerencséddel nem csodálkozom ezen – mondta kissé mérgesen. Hihetetlen milyen reakciókat vált ki a hangja a testemből. A gyomrom megremeg és mintha szédülni kezdenék. Persze ezek csak a fejemben játszódnak le, mert a testem ilyenekre már nem képes. De akkor is! Nem kéne egy kicsit már uralkodni magamon?
- Szóval? – kérdezte Edward türelmetlenül. Teljesen olyan, mint régen. Nem bírja, ha hallgatok, vagyis még mindig nem hallja a gondolataimat! Erre aztán elvigyorodtam, de jókedvemet gyorsan elvágta az, hogy rájöttem mit is kérdezett. Ajjaj, most mit mondjak?
- Hát egy Anthony nevű fickó átváltoztatott – motyogtam neki.
- És miért változtatott át? Csak nem te kérted meg rá?- kérdezte borzadva.
- Persze, hogy nem. Hát, mondhatjuk azt, hogy nem tudta mit tesz. De nagy szerencse, hogy átváltoztatott, mert máskülönben már tényleg nem élnék – mondtam neki könnyednek szánt hangon. A beszélgetés veszélyes fordulatot vett, nemsokára el kell mondanom, hogy van neki két csodálatos gyereke. Rettegtem tőle mit fog hozzá szólni.
- Mondd el, szóról szóra mi történt veled, Bella! Még mindig nem hallom a gondolataidat és még mindig nagyon frusztráló. – Ezzel megerősítette a gyanúmat, hogy még mindig néma vagyok mentálisan, de ennek majd később örülök. Most válaszolnom kell pár nagyon kínos kérdésre.
- Szóval mi történ veled, miután… - arca eltorzult a fájdalomtól – elhagytalak.
- Hát miután elmentél eléggé rosszul voltam. A rosszul eléggé enyhe kifejezés, de nem számít. Szóval miután egyedül maradtam, hát őőő rájöttem, hogy… Terhes lettem tőled, Edward! – hadartam irdatlan gyorsan. Edward elsápadt, majd mintha egy kicsit bezöldült volna. Eléggé megijedtem.
- Jól vagy? Edward? Minden rendben?
- Te, terhes lettél tőlem? – Alig tudta kipréselni magából a szavakat.
- Igen, de semmi baj! Gyönyörű gyerekek! Illetve már felnőttek, de jól vannak. Nem beszéltem még nekik rólad, de ezután azt hiszem majd kell. Biztosan szeretni fognak, hisz az apjuk vagy! – Idegességemben összehordtam mindent.
- Gyerekek? Miért hányan vannak? – Edward majdnem az ájulás szélén állt.
- Ketten, azt hiszem.
- Csak hiszed? – Alighanem most meg azon gondolkodott ép-e az elmém. Bella, hát te teljesen hülye vagy? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.
- Illetve tudom – nevetgéltem zavartan.
- Edward, egyáltalán nem kell kiakadnod. Nem is értem miért vagy mérges. Mi a baj? – kérdeztem tőle idegesen.
- Hogy mi a baj? Bella én azért is örökké gyűlölni fogom magamat, hogy elhagytalak, attól meg aztán teljesen kivagyok, hogy terhesen. Egyedül csináltad végig ezt az egészet? Hogyan? Hogy voltál képes rá? Mondj el mindent.
- Akkor nem, ha minden egyes új információnál így kiakadsz – mondtam neki megrovóan. Az előbb is teljesen megijedtem a kirohanásától.
- Rendben, viselkedni fogok. Tehát, most itt laktok Seattle-be? – kérdezte
- Igen, nem messze innen – bólintottam.
- És mi a nevük? – kérdezte. Rögtön tudtam kikre gondol.
- Elizabeth és Anthony. Akarod tudni, hogy miért? – bólintott. – Mert édesanyádat Elizabethnek hívták. Anthony meg azért, mert az a második neved.
- Tehát egy fiú egy lány – mondta tűnődve Edward.
- Zseniális észrevétel – motyogtam, mire elnevette magát. Aztán hirtelen megszólalt.
- Elvinnél most hozzájuk? – kérdezte. Én megdermedtem. Amikor ezen gondolkoztam régebben nem így képzeltem el. Valahogy úgy, hogy először gondosan elmesélek az ikreknek mindent, majd bemutatom Edwardot, nem szeretném letámadni őket De nem tudtam ellentmondani Edwardnak.
- Hát persze! – mondat neki. Az út hátralévő részébe Edwardnak meséltem mi történt velem az elmúlt években.
- Hát miután elmentél rájöttem, hogy terhes vagyok és eldöntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem akartam annak kitenni Charlie-t, amin én mentem keresztül. Hát gyorsan összepakoltam és elindultam. – Úgy láttam jobb ha véres és fájdalmas részleteket kihagyom, úgyhogy annál fojtattam amikor Anthony megharapott.
- Szóval a terhességem összesen két hét volt, majd megindult a szülés. – A fát gondosan kihagytam. – A nagyjára nem emlékszem, csak akkor tértem magamhoz, amikor Anthony megharapott és elkezdődött az átváltozás. Mikor felébredtem ott voltak az ikrek mellettem. Először alig akartam elhinni, hogy ketten vannak, de aztán rájöttem, hogy így van és boldog voltam. Nagyon szeretem őket. Szóval, hát nem nagyon tudtam hol élni, mert semmi pénzem nem volt, így hát arra gondoltam, hogy a ti házatok üresen áll és odaköltözöm, amíg nem találok valami jobbat. Gondosan ügyeltem arra, hogy senki ne vegyen észre. Három évig éltem ott és már az elején megtaláltam a pénzt, amit otthagytatok. Ez több volt, mint elég. Az ikrek nagyon gyorsan nőttek aggódtam, hogy ha ilyen gyors ütembe folytatódik, talán pillanatok alatt megöregszenek és meghalnak, de három éve egy centit sem nőttek és nem is változnak, úgyhogy valószínűleg nem is fognak többé.
De most nagyon elkanyarodtunk. Szóval elköltöztünk a házatokból ide Seattle-be és azóta is itt élünk. Én már újszülött korom óta állatvért iszok, ahogy Elizabeth is. Anthony szereti az emberi ételt meg a vért is. Tehát eléggé furcsa család vagyunk mi, de nagyon összetartóak. – Ránéztem a bejárati ajtónkra.
- Hát megérkeztünk – mondtam mosolyogva. Edward… nem is tudom nagyon elgondolkodó volt és boldog.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Csak örülök, hogy itt lehetek veled, jobban mondva majd veletek. – Pillantott ő is az ajtóra. Kiszálltunk a kocsiból majd kézen fogva elindultunk a ház felé. Besétáltunk a házba és a nappali előtt megállítottam.
- Elizabeth, hát te még itthon vagy? – kérdeztem a lányomtól szorongva mikor beléptem a szobába.
- Igen, Adam hívott és csak este tud jönni… Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte gyanakodva, ekkor már Anthony is minket figyelt.
- Nem vagyok ideges – nevettem zavartan.
- Dehogynem! – mondta Anthony. – Annyira, hogy majd’ meghalsz! – vigyorgott.
- Jó, hát lehet, hogy így van, de nem ez a lényeg! Szeretnék nektek bemutatni valakit. – behívtam Edwardot.
- Ő itt Edward Cullen – mondtam reszketve.
- Cullen? Mint mi? – kérdezte Elizabeth. Bólintottam.
- Igen. Ő itt, hát úgymond az őőő… Édesapátok – hebegtem zavartan…
Megjegyzés: Most csak annyi, hogy borzasztóan IMÁDLAK TITEKET! Jó olvasást =)
Edward nem törődve azzal, hogy egy zsúfolt bevásárlóközpontban vagyunk, odarohant hozzám és szorosan a karjába zárt.
- Bella! – suttogta a fülembe. Először nem tudtam mozdulni a sokktól, de aztán rájöttem, hogy tíz év után újra érzem a karjait magamon, újra átölel és végre hallom gyönyörű hangját. Kezeim automatikusan dereka köré fonódtak. Fejemet a mellkasára hajtottam és éreztem, hogy végre hazatértem. Most végre teljes egész volt az életem és olyan boldog voltam, mint még soha. Nem érdekelt, hogy egy részem tudta, hogy már nem szeret, hisz ő maga mondta nekem! Nem érdekelt, hogy akkor miért is ölel pontosan. Egyedül az számított, hogy itt van. A másik meglepetés akkor ért amikor egy vékony csilingelő hang a nevemet kiáltotta.
- Bella! – majd Alice félre lökve Edwardot, a nyakamba ugrott. Bele szédültem a boldogságba. Hogy itt van Alice és Edward is az egyszerűen hihetetlen.
- Mit kerestek itt? – nyögtem amikor végre megbírtam szólalni. Alice válaszolt, mivel Edward csak bámult, vagyis nem is az több volt, mint bámulás. Falt engem a szemével! Mintha soha nem látott volna még igazán. Ha ember lettem volna, alighanem fülig pirulok.
- Ideköltöztünk. Hát nem csodálatos? És, hogy te élsz! Na, hát ez hogy lehet? – kérdezte kíváncsian.
- Őő, hát ezt nem értem. Miért ne élnék? – De igazából nem nagyon tudtam odafigyelni Alice fecsegésére. Edward szeme fogva tartotta a tekintetem. Csak azt a gyönyörű aranyszínű mélységesen mély szemet tudtam bámulni.
- Bella! – hallottam bársonyos hangját. – Muszáj elmondanod mi történt veled! Azt hittük meghaltál! Hallottam Charlie gondolatait és azt mondogatta, hogy eltűntél. Aztán Alice, egyszerűen nem látott téged. Mindenki azt hitte meghaltál. Ez borzalmas volt. Nem, ezt nem lehet elmondani, amit akkor éreztem… Bella, ne tedd ezt velem többet, jó?
- Miért, velem maradsz? – kérdeztem kótyagosan.
- Hát persze, Bella! De csak, ha te is akarod. Viszont ezt inkább valahol máshol beszéljük meg. Annyi kérdésem lenne! És alighanem neked is. És bocsánatot is kell kérnem, nem többet. Egész létezésem során, ezután azon leszek, hogy megbocsáss nekem. – Ezekről a mondatokról álmodtam mindig. Csak az volt a baj, hogy most is nagyon álomszerűek voltak, mintha bármelyik pillanatban felébredhetnék és eltűnne Edward és Alice karcsú alakja. De azért bólintottam.
- Rendben, menjünk! – Majd később elintézem a vásárlást az ikreknek és… Te jó ég az ikrek! Mit fogok mondani nekik? És Edwardnak? Jesszus, ez beszélgetés bonyolultabb lesz, mint azt eredetileg gondoltam. Kiértünk a parkolóba Edwardék a kocsijuk felé indultak.
- Nekem van sajátom – intettem a kocsim felé. – Majd követlek titeket – mondtam és elindultam az autó felé, de egyszer csak észrevettem, hogy Edward mellettem jön.
- Veled mehetnék? – kérdezte.
- Hát persze – mondtam nagyvonalúan és igyekeztem nem nagyon feltűnően vigyorogni nagy boldogságomban, mikor legszívesebben táncra perdültem volna. Edward velem marad! Minden kétséget kizáróan mégis szeret, fogalmam nincs miért és hogyan, de így van. Beszálltunk a kocsiba és indítottam.
- Látom lecserélted a furgont – vigyorgott Edward. Én is elmosolyodtam, pedig legszívesebben teli torokból kacagtam volna.
- Hát, miután vámpír lettem, valahogy már nem nagyon tudtam ellenállni a gyorsaságnak – mondtam nevetve.
- Ha már itt tartunk. Elárulnád, hogyan lehetsz vámpír? Bár a te szerencséddel nem csodálkozom ezen – mondta kissé mérgesen. Hihetetlen milyen reakciókat vált ki a hangja a testemből. A gyomrom megremeg és mintha szédülni kezdenék. Persze ezek csak a fejemben játszódnak le, mert a testem ilyenekre már nem képes. De akkor is! Nem kéne egy kicsit már uralkodni magamon?
- Szóval? – kérdezte Edward türelmetlenül. Teljesen olyan, mint régen. Nem bírja, ha hallgatok, vagyis még mindig nem hallja a gondolataimat! Erre aztán elvigyorodtam, de jókedvemet gyorsan elvágta az, hogy rájöttem mit is kérdezett. Ajjaj, most mit mondjak?
- Hát egy Anthony nevű fickó átváltoztatott – motyogtam neki.
- És miért változtatott át? Csak nem te kérted meg rá?- kérdezte borzadva.
- Persze, hogy nem. Hát, mondhatjuk azt, hogy nem tudta mit tesz. De nagy szerencse, hogy átváltoztatott, mert máskülönben már tényleg nem élnék – mondtam neki könnyednek szánt hangon. A beszélgetés veszélyes fordulatot vett, nemsokára el kell mondanom, hogy van neki két csodálatos gyereke. Rettegtem tőle mit fog hozzá szólni.
- Mondd el, szóról szóra mi történt veled, Bella! Még mindig nem hallom a gondolataidat és még mindig nagyon frusztráló. – Ezzel megerősítette a gyanúmat, hogy még mindig néma vagyok mentálisan, de ennek majd később örülök. Most válaszolnom kell pár nagyon kínos kérdésre.
- Szóval mi történ veled, miután… - arca eltorzult a fájdalomtól – elhagytalak.
- Hát miután elmentél eléggé rosszul voltam. A rosszul eléggé enyhe kifejezés, de nem számít. Szóval miután egyedül maradtam, hát őőő rájöttem, hogy… Terhes lettem tőled, Edward! – hadartam irdatlan gyorsan. Edward elsápadt, majd mintha egy kicsit bezöldült volna. Eléggé megijedtem.
- Jól vagy? Edward? Minden rendben?
- Te, terhes lettél tőlem? – Alig tudta kipréselni magából a szavakat.
- Igen, de semmi baj! Gyönyörű gyerekek! Illetve már felnőttek, de jól vannak. Nem beszéltem még nekik rólad, de ezután azt hiszem majd kell. Biztosan szeretni fognak, hisz az apjuk vagy! – Idegességemben összehordtam mindent.
- Gyerekek? Miért hányan vannak? – Edward majdnem az ájulás szélén állt.
- Ketten, azt hiszem.
- Csak hiszed? – Alighanem most meg azon gondolkodott ép-e az elmém. Bella, hát te teljesen hülye vagy? – kérdeztem magamtól kétségbeesetten.
- Illetve tudom – nevetgéltem zavartan.
- Edward, egyáltalán nem kell kiakadnod. Nem is értem miért vagy mérges. Mi a baj? – kérdeztem tőle idegesen.
- Hogy mi a baj? Bella én azért is örökké gyűlölni fogom magamat, hogy elhagytalak, attól meg aztán teljesen kivagyok, hogy terhesen. Egyedül csináltad végig ezt az egészet? Hogyan? Hogy voltál képes rá? Mondj el mindent.
- Akkor nem, ha minden egyes új információnál így kiakadsz – mondtam neki megrovóan. Az előbb is teljesen megijedtem a kirohanásától.
- Rendben, viselkedni fogok. Tehát, most itt laktok Seattle-be? – kérdezte
- Igen, nem messze innen – bólintottam.
- És mi a nevük? – kérdezte. Rögtön tudtam kikre gondol.
- Elizabeth és Anthony. Akarod tudni, hogy miért? – bólintott. – Mert édesanyádat Elizabethnek hívták. Anthony meg azért, mert az a második neved.
- Tehát egy fiú egy lány – mondta tűnődve Edward.
- Zseniális észrevétel – motyogtam, mire elnevette magát. Aztán hirtelen megszólalt.
- Elvinnél most hozzájuk? – kérdezte. Én megdermedtem. Amikor ezen gondolkoztam régebben nem így képzeltem el. Valahogy úgy, hogy először gondosan elmesélek az ikreknek mindent, majd bemutatom Edwardot, nem szeretném letámadni őket De nem tudtam ellentmondani Edwardnak.
- Hát persze! – mondat neki. Az út hátralévő részébe Edwardnak meséltem mi történt velem az elmúlt években.
- Hát miután elmentél rájöttem, hogy terhes vagyok és eldöntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem akartam annak kitenni Charlie-t, amin én mentem keresztül. Hát gyorsan összepakoltam és elindultam. – Úgy láttam jobb ha véres és fájdalmas részleteket kihagyom, úgyhogy annál fojtattam amikor Anthony megharapott.
- Szóval a terhességem összesen két hét volt, majd megindult a szülés. – A fát gondosan kihagytam. – A nagyjára nem emlékszem, csak akkor tértem magamhoz, amikor Anthony megharapott és elkezdődött az átváltozás. Mikor felébredtem ott voltak az ikrek mellettem. Először alig akartam elhinni, hogy ketten vannak, de aztán rájöttem, hogy így van és boldog voltam. Nagyon szeretem őket. Szóval, hát nem nagyon tudtam hol élni, mert semmi pénzem nem volt, így hát arra gondoltam, hogy a ti házatok üresen áll és odaköltözöm, amíg nem találok valami jobbat. Gondosan ügyeltem arra, hogy senki ne vegyen észre. Három évig éltem ott és már az elején megtaláltam a pénzt, amit otthagytatok. Ez több volt, mint elég. Az ikrek nagyon gyorsan nőttek aggódtam, hogy ha ilyen gyors ütembe folytatódik, talán pillanatok alatt megöregszenek és meghalnak, de három éve egy centit sem nőttek és nem is változnak, úgyhogy valószínűleg nem is fognak többé.
De most nagyon elkanyarodtunk. Szóval elköltöztünk a házatokból ide Seattle-be és azóta is itt élünk. Én már újszülött korom óta állatvért iszok, ahogy Elizabeth is. Anthony szereti az emberi ételt meg a vért is. Tehát eléggé furcsa család vagyunk mi, de nagyon összetartóak. – Ránéztem a bejárati ajtónkra.
- Hát megérkeztünk – mondtam mosolyogva. Edward… nem is tudom nagyon elgondolkodó volt és boldog.
- Mi az? – kérdeztem tőle.
- Csak örülök, hogy itt lehetek veled, jobban mondva majd veletek. – Pillantott ő is az ajtóra. Kiszálltunk a kocsiból majd kézen fogva elindultunk a ház felé. Besétáltunk a házba és a nappali előtt megállítottam.
- Elizabeth, hát te még itthon vagy? – kérdeztem a lányomtól szorongva mikor beléptem a szobába.
- Igen, Adam hívott és csak este tud jönni… Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte gyanakodva, ekkor már Anthony is minket figyelt.
- Nem vagyok ideges – nevettem zavartan.
- Dehogynem! – mondta Anthony. – Annyira, hogy majd’ meghalsz! – vigyorgott.
- Jó, hát lehet, hogy így van, de nem ez a lényeg! Szeretnék nektek bemutatni valakit. – behívtam Edwardot.
- Ő itt Edward Cullen – mondtam reszketve.
- Cullen? Mint mi? – kérdezte Elizabeth. Bólintottam.
- Igen. Ő itt, hát úgymond az őőő… Édesapátok – hebegtem zavartan…
2010. augusztus 1., vasárnap
Egy díj
Nagyon szépen köszönöm Puszmó!
http://vampirhercegem.blogspot.com/
1.Köszönd meg.
2.Rakd ki a blogodba.
3.Írj magadról három dolgot
4.Add tovább legalább három embernek.
5.Hagyj üzenetet mindenkinél akinek tovább adtad.
1. Szeretem a törit.
2. Tőlem csak függővégeket várjatok :)
3. Az energiaital és a pizza a lételemem :D
Akiknek tovább adom:
http://csakegyszo-szepy.blogspot.com/
http://nickyy27.blogspot.com/
http://cullenstory-fanny.blogspot.com/2010_04_01_archive.html#7837341698308810740
2010. július 31., szombat
3. fejezet
Megjegyzés: Annyira köszönöm a kommenteket, el sem tudjátok hinni milyen boldog vagyok tőlük. Imádlak titeket! Remélem ehhez a fejezethez is érkeznek a jobbnál jobb kritikáitok =) Jó olvasást kívánok nektek! =)
Arra tértem magamhoz, hogy éles fájdalmat érzek a bal karomban. El akartam rántani a kezem, de hirtelen már nem tudott foglalkoztatni ez a fájdalom, ugyanis egy sokkal erősebb vette át a helyét. Tűz lobbant a testemben és a célja az volt, hogy hosszan és fájdalmasan feleméssze bensőm. Hátam nagy ívbe megfeszült, mintha a testem ki akarná lökni a kínt, csakhogy nem sikerült neki. A lángok teljes erejükkel nyaldosták a testem. Felsikítottam. Meg akartam halni. Bármit elviseltem volna, csak ezt a fájdalmat ne érezném! A szívem veszettül dobogott, fájdalmasan dörömbölt a bordáimon, de ez a fájdalom eltörpült a tűz okozta kín mellet.
- Kérlek, ne! – sikítottam. – Ne engedd, hogy tovább fájjon! – De senki nem volt, aki meghallgatta volna könyörgésem. Egyedül voltam a lángokban. A tűz szépen lassan centiméterenként égette szénné a testem.
Lassan rájöttem, hogy a sikoltozás nem használ semmit, hát próbáltam csendben haldokolni, de egy-egy nagyobb láng löketnél kiszakadt belőlem egy fájdalmas üvöltés.
Hosszú borzalmasan hosszú idő múlva valami megváltozott. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy mi. A fájdalom! Eltűnt az ujjbegyeimből és helyét kellemes hűvös vette át. Ám ennek nem tudtam sokáig örülni, ugyanis a testem többi részén változatlanul tombolt a tűz.
Kis idő múlva, vagy inkább rengeteg? – nem tudtam megítélni, teljesen elvesztettem az időérzékem – észrevettem, hogy a fájdalom kezd egy helyre összpontosulni a mellkasom közepébe, a szívembe. És mintha csak a gondolataimra reagált volna, a szívem még lassan dobbant kettőt, majd még egy halkat, aztán csend. Kihunyt a tűz. Megszűnt a fájdalom. Kinyitottam a szemem és villámgyorsan felültem. Az első, amit új, ijesztően éles látásommal megpillantottam az két kisbaba egymás mellett kuporgó alvó teste volt.
Tíz év múlva
A nappali ajtajából lestem, ahogy drága gyermekeim a tévét bámulják. Mosolyogva néztem, ahogy Anthony harapott egy darabot a sajtburgeréből, mire Elizabeth fintorgott egyet. Erre felkacagtam. Lányom rám kapta a tekintetét.
- Mi az? – kérdezte. Még mindig nevetve ráztam meg a fejemet, ő pedig mosolyogva fordult vissza a tévé felé. Egy emlék rémlett fel még az ikrek kiskorából.
Mikor Elizabeth kimondta első szavát. Jobban mondva levágott nekem egy komplett monológot.
Miután Anthony – nem sejtve róla mit tesz – megharapott és átváltoztatott, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan neveljek két félig vámpír félig ember gyermeket. Legfőképp azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is esznek, ezért adtam nekik állatvért és emberi ételt is. Amikor másodszor kínáltam őket bébi tápszerrel, Elizabeth felállt és durcás képpel odaslattyogott hozzám, majd legnagyobb döbbenetemre megszólalt.
- Anya! Sajnálom, hogy ez kell mondanom, de én többet semmiképp nem fogyasztok ilyen undormányt! Borzalmas íze van és az állaga is… Én többet be nem veszem a számba! – Azzal mérges arccal átnyújtotta a tányérját. Persze teljesen döbbent voltam, de annyira édes képet vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Azóta sem nőtte ki ezt az arckifejezését, ha mérges valakire mindig ilyen durcás fintorba rándul az arca. Álmodozásomból, Anthony hangja riasztott fel.
- Kösz, anya! – Azzal felém se nézve dobta nekem a tányérját. Szuper gyors vámpír érzékeimnek köszönhetően elkaptam, de azért mégse kellene tányérokkal dobálózni!
- Anthony! – méltatlankodtam. – Viselkedj rendesen!
- Sajnálom, anya! Igyekszem! – mondta fülig érő vigyorral. Komolyan néha teljesen olyan volt, mint Emmett! Teljesen komolytalan, mindig harcra és poénra kész. Egy pillanatra elfogott a szomorúság, ahogy a Cullen családra gondoltam. Az ikreknek soha nem beszéltem róluk, főleg nem az apjukról. Egyrészt nem akartam, hogy keresni kezdjék őt, másrészt borzalmas fájdalom még mindig, ha kénytelen vagyok beszélni róla. Még szerencse, hogy itt van nekem. Elizabeth és Anthony, ők aztán mindig el tudják terelni a figyelmem! Jobban szeretem őket, mint az életemet és soha nem tudnák nekik fájdalmat okozni, ezért nem beszélek nekik az apjukról. Lehet, hogy fájna nekik megtudni, hogy az apjuk nem kíváncsi rájuk, hogy egyáltalán nem érdekli őt, mi van velünk, hármunkkal. Gondolataimból Elizabeth hangja riasztott fel.
- Anya, ma találkozok Adammel, úgyhogy nem tudok elmenni veled vásárolni, sajnálom!
- Semmi baj! – mondtam mosolyogva. Amikor a lányom megismerte a szerelmét, még alig érte, el azt a korát, amikor már nem fog változni többet. Először kicsit aggódtam, hogy egy hatvan éves vámpír mit kezd az én kicsi, alig felnőtt Elizabethemmel, de amikor először megláttam Adam, hogyan néz a lányomra rájöttem, hogy semmi kétséget kizáróan imádja őt. Olyan vad szerelmet láttam a szemében, ami hasonló volt azzal, amit Edward szemében láttam, mikor még szeretett. Mikor még azt ígérte, hogy örökre velem marad. Szomorúan felsóhajtottam, majd megráztam a fejem, hogy kiűzzem a belőle ezeket a gondolatokat.
Most csak és kizárólag boldog lehetek! Hisz nálam nincs szerencsésebb ember, jobban mondva vámpír a világon! Meg van minden, ami csak kell. Szerető család, otthon. Csak hát szerelem nincs… Ne gondolkodj ilyeneken, Bella! – róttam magam gondolatban. Járnom kell egyet, hogy kicsit jobban legyek.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot, hogy kiszellőztessem a fejem és, hogy megejtsem a szülinapi bevásárlást az ikreknek.
- Akkor én elmentem! Vigyázzatok magatokra! – kiáltottam és kivágtattam az ajtón, de még hallottam, ahogy utánam üvöltik:
- Igenis, ezredes! – Ezen aztán muszáj volt nevetnem, még Seattle belvárosa felé hajtva is magamban kacagtam. Gyorsan kerülgettem a kocsikat, mert minél előbb vissza akartam érni. Nem szerettem a városban mászkálni, ugyanis az emberek többsége leplezetlenül megbámult és, ahogy emberkoromban sem szerettem, úgy most sem vagyok oda azért, hogy a figyelem középpontjába legyek.
Gyorsan bementem egy ruha üzletbe kiválasztani Elizabethnek a szülinapi ajándékát.
Akárcsak Alice, ő is odavolt a drága és márkás cuccokért, ha ismernék egymást, biztosan odalennének a másikért. Miközben a fogasok, meg a polcok között manővereztem megfelelő ruhákat keresgélve, egy picike lány hátát pillantottam meg. Haja teljesen úgy állt szanaszét, mint annak idején Alice mindig hordta és magasságra is éppen akkora volt. Ha a szívem még élne, most alighanem ezerszeres sebességre kapcsolt volna. De ez a sokk semmi volt ahhoz képest, ami ezek után ért. Ugyanis a szemem találkozott egy aranysárga pillantással, ami tele volt érzelemmel. Meglepetéssel, fájdalommal, hitetlenkedéssel, borzalmommal és… szeretettel.
- Edward – suttogtam, elfúló hangon…
Megjegyzés: Annyira köszönöm a kommenteket, el sem tudjátok hinni milyen boldog vagyok tőlük. Imádlak titeket! Remélem ehhez a fejezethez is érkeznek a jobbnál jobb kritikáitok =) Jó olvasást kívánok nektek! =)
Arra tértem magamhoz, hogy éles fájdalmat érzek a bal karomban. El akartam rántani a kezem, de hirtelen már nem tudott foglalkoztatni ez a fájdalom, ugyanis egy sokkal erősebb vette át a helyét. Tűz lobbant a testemben és a célja az volt, hogy hosszan és fájdalmasan feleméssze bensőm. Hátam nagy ívbe megfeszült, mintha a testem ki akarná lökni a kínt, csakhogy nem sikerült neki. A lángok teljes erejükkel nyaldosták a testem. Felsikítottam. Meg akartam halni. Bármit elviseltem volna, csak ezt a fájdalmat ne érezném! A szívem veszettül dobogott, fájdalmasan dörömbölt a bordáimon, de ez a fájdalom eltörpült a tűz okozta kín mellet.
- Kérlek, ne! – sikítottam. – Ne engedd, hogy tovább fájjon! – De senki nem volt, aki meghallgatta volna könyörgésem. Egyedül voltam a lángokban. A tűz szépen lassan centiméterenként égette szénné a testem.
Lassan rájöttem, hogy a sikoltozás nem használ semmit, hát próbáltam csendben haldokolni, de egy-egy nagyobb láng löketnél kiszakadt belőlem egy fájdalmas üvöltés.
Hosszú borzalmasan hosszú idő múlva valami megváltozott. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy mi. A fájdalom! Eltűnt az ujjbegyeimből és helyét kellemes hűvös vette át. Ám ennek nem tudtam sokáig örülni, ugyanis a testem többi részén változatlanul tombolt a tűz.
Kis idő múlva, vagy inkább rengeteg? – nem tudtam megítélni, teljesen elvesztettem az időérzékem – észrevettem, hogy a fájdalom kezd egy helyre összpontosulni a mellkasom közepébe, a szívembe. És mintha csak a gondolataimra reagált volna, a szívem még lassan dobbant kettőt, majd még egy halkat, aztán csend. Kihunyt a tűz. Megszűnt a fájdalom. Kinyitottam a szemem és villámgyorsan felültem. Az első, amit új, ijesztően éles látásommal megpillantottam az két kisbaba egymás mellett kuporgó alvó teste volt.
Tíz év múlva
A nappali ajtajából lestem, ahogy drága gyermekeim a tévét bámulják. Mosolyogva néztem, ahogy Anthony harapott egy darabot a sajtburgeréből, mire Elizabeth fintorgott egyet. Erre felkacagtam. Lányom rám kapta a tekintetét.
- Mi az? – kérdezte. Még mindig nevetve ráztam meg a fejemet, ő pedig mosolyogva fordult vissza a tévé felé. Egy emlék rémlett fel még az ikrek kiskorából.
Mikor Elizabeth kimondta első szavát. Jobban mondva levágott nekem egy komplett monológot.
Miután Anthony – nem sejtve róla mit tesz – megharapott és átváltoztatott, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan neveljek két félig vámpír félig ember gyermeket. Legfőképp azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is esznek, ezért adtam nekik állatvért és emberi ételt is. Amikor másodszor kínáltam őket bébi tápszerrel, Elizabeth felállt és durcás képpel odaslattyogott hozzám, majd legnagyobb döbbenetemre megszólalt.
- Anya! Sajnálom, hogy ez kell mondanom, de én többet semmiképp nem fogyasztok ilyen undormányt! Borzalmas íze van és az állaga is… Én többet be nem veszem a számba! – Azzal mérges arccal átnyújtotta a tányérját. Persze teljesen döbbent voltam, de annyira édes képet vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Azóta sem nőtte ki ezt az arckifejezését, ha mérges valakire mindig ilyen durcás fintorba rándul az arca. Álmodozásomból, Anthony hangja riasztott fel.
- Kösz, anya! – Azzal felém se nézve dobta nekem a tányérját. Szuper gyors vámpír érzékeimnek köszönhetően elkaptam, de azért mégse kellene tányérokkal dobálózni!
- Anthony! – méltatlankodtam. – Viselkedj rendesen!
- Sajnálom, anya! Igyekszem! – mondta fülig érő vigyorral. Komolyan néha teljesen olyan volt, mint Emmett! Teljesen komolytalan, mindig harcra és poénra kész. Egy pillanatra elfogott a szomorúság, ahogy a Cullen családra gondoltam. Az ikreknek soha nem beszéltem róluk, főleg nem az apjukról. Egyrészt nem akartam, hogy keresni kezdjék őt, másrészt borzalmas fájdalom még mindig, ha kénytelen vagyok beszélni róla. Még szerencse, hogy itt van nekem. Elizabeth és Anthony, ők aztán mindig el tudják terelni a figyelmem! Jobban szeretem őket, mint az életemet és soha nem tudnák nekik fájdalmat okozni, ezért nem beszélek nekik az apjukról. Lehet, hogy fájna nekik megtudni, hogy az apjuk nem kíváncsi rájuk, hogy egyáltalán nem érdekli őt, mi van velünk, hármunkkal. Gondolataimból Elizabeth hangja riasztott fel.
- Anya, ma találkozok Adammel, úgyhogy nem tudok elmenni veled vásárolni, sajnálom!
- Semmi baj! – mondtam mosolyogva. Amikor a lányom megismerte a szerelmét, még alig érte, el azt a korát, amikor már nem fog változni többet. Először kicsit aggódtam, hogy egy hatvan éves vámpír mit kezd az én kicsi, alig felnőtt Elizabethemmel, de amikor először megláttam Adam, hogyan néz a lányomra rájöttem, hogy semmi kétséget kizáróan imádja őt. Olyan vad szerelmet láttam a szemében, ami hasonló volt azzal, amit Edward szemében láttam, mikor még szeretett. Mikor még azt ígérte, hogy örökre velem marad. Szomorúan felsóhajtottam, majd megráztam a fejem, hogy kiűzzem a belőle ezeket a gondolatokat.
Most csak és kizárólag boldog lehetek! Hisz nálam nincs szerencsésebb ember, jobban mondva vámpír a világon! Meg van minden, ami csak kell. Szerető család, otthon. Csak hát szerelem nincs… Ne gondolkodj ilyeneken, Bella! – róttam magam gondolatban. Járnom kell egyet, hogy kicsit jobban legyek.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot, hogy kiszellőztessem a fejem és, hogy megejtsem a szülinapi bevásárlást az ikreknek.
- Akkor én elmentem! Vigyázzatok magatokra! – kiáltottam és kivágtattam az ajtón, de még hallottam, ahogy utánam üvöltik:
- Igenis, ezredes! – Ezen aztán muszáj volt nevetnem, még Seattle belvárosa felé hajtva is magamban kacagtam. Gyorsan kerülgettem a kocsikat, mert minél előbb vissza akartam érni. Nem szerettem a városban mászkálni, ugyanis az emberek többsége leplezetlenül megbámult és, ahogy emberkoromban sem szerettem, úgy most sem vagyok oda azért, hogy a figyelem középpontjába legyek.
Gyorsan bementem egy ruha üzletbe kiválasztani Elizabethnek a szülinapi ajándékát.
Akárcsak Alice, ő is odavolt a drága és márkás cuccokért, ha ismernék egymást, biztosan odalennének a másikért. Miközben a fogasok, meg a polcok között manővereztem megfelelő ruhákat keresgélve, egy picike lány hátát pillantottam meg. Haja teljesen úgy állt szanaszét, mint annak idején Alice mindig hordta és magasságra is éppen akkora volt. Ha a szívem még élne, most alighanem ezerszeres sebességre kapcsolt volna. De ez a sokk semmi volt ahhoz képest, ami ezek után ért. Ugyanis a szemem találkozott egy aranysárga pillantással, ami tele volt érzelemmel. Meglepetéssel, fájdalommal, hitetlenkedéssel, borzalmommal és… szeretettel.
- Edward – suttogtam, elfúló hangon…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)