3. fejezet

Megjegyzés: Annyira köszönöm a kommenteket, el sem tudjátok hinni milyen boldog vagyok tőlük. Imádlak titeket! Remélem ehhez a fejezethez is érkeznek a jobbnál jobb kritikáitok =) Jó olvasást kívánok nektek! =)

Arra tértem magamhoz, hogy éles fájdalmat érzek a bal karomban. El akartam rántani a kezem, de hirtelen már nem tudott foglalkoztatni ez a fájdalom, ugyanis egy sokkal erősebb vette át a helyét. Tűz lobbant a testemben és a célja az volt, hogy hosszan és fájdalmasan feleméssze bensőm. Hátam nagy ívbe megfeszült, mintha a testem ki akarná lökni a kínt, csakhogy nem sikerült neki. A lángok teljes erejükkel nyaldosták a testem. Felsikítottam. Meg akartam halni. Bármit elviseltem volna, csak ezt a fájdalmat ne érezném! A szívem veszettül dobogott, fájdalmasan dörömbölt a bordáimon, de ez a fájdalom eltörpült a tűz okozta kín mellet.

- Kérlek, ne! – sikítottam. – Ne engedd, hogy tovább fájjon! – De senki nem volt, aki meghallgatta volna könyörgésem. Egyedül voltam a lángokban. A tűz szépen lassan centiméterenként égette szénné a testem.
Lassan rájöttem, hogy a sikoltozás nem használ semmit, hát próbáltam csendben haldokolni, de egy-egy nagyobb láng löketnél kiszakadt belőlem egy fájdalmas üvöltés.

Hosszú borzalmasan hosszú idő múlva valami megváltozott. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy mi. A fájdalom! Eltűnt az ujjbegyeimből és helyét kellemes hűvös vette át. Ám ennek nem tudtam sokáig örülni, ugyanis a testem többi részén változatlanul tombolt a tűz.
Kis idő múlva, vagy inkább rengeteg? – nem tudtam megítélni, teljesen elvesztettem az időérzékem – észrevettem, hogy a fájdalom kezd egy helyre összpontosulni a mellkasom közepébe, a szívembe. És mintha csak a gondolataimra reagált volna, a szívem még lassan dobbant kettőt, majd még egy halkat, aztán csend. Kihunyt a tűz. Megszűnt a fájdalom. Kinyitottam a szemem és villámgyorsan felültem. Az első, amit új, ijesztően éles látásommal megpillantottam az két kisbaba egymás mellett kuporgó alvó teste volt.

Tíz év múlva

A nappali ajtajából lestem, ahogy drága gyermekeim a tévét bámulják. Mosolyogva néztem, ahogy Anthony harapott egy darabot a sajtburgeréből, mire Elizabeth fintorgott egyet. Erre felkacagtam. Lányom rám kapta a tekintetét.

- Mi az? – kérdezte. Még mindig nevetve ráztam meg a fejemet, ő pedig mosolyogva fordult vissza a tévé felé. Egy emlék rémlett fel még az ikrek kiskorából.
Mikor Elizabeth kimondta első szavát. Jobban mondva levágott nekem egy komplett monológot.

Miután Anthony – nem sejtve róla mit tesz – megharapott és átváltoztatott, fogalmam sem volt róla, hogy hogyan neveljek két félig vámpír félig ember gyermeket. Legfőképp azt nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is esznek, ezért adtam nekik állatvért és emberi ételt is. Amikor másodszor kínáltam őket bébi tápszerrel, Elizabeth felállt és durcás képpel odaslattyogott hozzám, majd legnagyobb döbbenetemre megszólalt.

- Anya! Sajnálom, hogy ez kell mondanom, de én többet semmiképp nem fogyasztok ilyen undormányt! Borzalmas íze van és az állaga is… Én többet be nem veszem a számba! – Azzal mérges arccal átnyújtotta a tányérját. Persze teljesen döbbent voltam, de annyira édes képet vágott, hogy muszáj volt nevetnem. Azóta sem nőtte ki ezt az arckifejezését, ha mérges valakire mindig ilyen durcás fintorba rándul az arca. Álmodozásomból, Anthony hangja riasztott fel.

- Kösz, anya! – Azzal felém se nézve dobta nekem a tányérját. Szuper gyors vámpír érzékeimnek köszönhetően elkaptam, de azért mégse kellene tányérokkal dobálózni!

- Anthony! – méltatlankodtam. – Viselkedj rendesen!

- Sajnálom, anya! Igyekszem! – mondta fülig érő vigyorral. Komolyan néha teljesen olyan volt, mint Emmett! Teljesen komolytalan, mindig harcra és poénra kész. Egy pillanatra elfogott a szomorúság, ahogy a Cullen családra gondoltam. Az ikreknek soha nem beszéltem róluk, főleg nem az apjukról. Egyrészt nem akartam, hogy keresni kezdjék őt, másrészt borzalmas fájdalom még mindig, ha kénytelen vagyok beszélni róla. Még szerencse, hogy itt van nekem. Elizabeth és Anthony, ők aztán mindig el tudják terelni a figyelmem! Jobban szeretem őket, mint az életemet és soha nem tudnák nekik fájdalmat okozni, ezért nem beszélek nekik az apjukról. Lehet, hogy fájna nekik megtudni, hogy az apjuk nem kíváncsi rájuk, hogy egyáltalán nem érdekli őt, mi van velünk, hármunkkal. Gondolataimból Elizabeth hangja riasztott fel.

- Anya, ma találkozok Adammel, úgyhogy nem tudok elmenni veled vásárolni, sajnálom!

- Semmi baj! – mondtam mosolyogva. Amikor a lányom megismerte a szerelmét, még alig érte, el azt a korát, amikor már nem fog változni többet. Először kicsit aggódtam, hogy egy hatvan éves vámpír mit kezd az én kicsi, alig felnőtt Elizabethemmel, de amikor először megláttam Adam, hogyan néz a lányomra rájöttem, hogy semmi kétséget kizáróan imádja őt. Olyan vad szerelmet láttam a szemében, ami hasonló volt azzal, amit Edward szemében láttam, mikor még szeretett. Mikor még azt ígérte, hogy örökre velem marad. Szomorúan felsóhajtottam, majd megráztam a fejem, hogy kiűzzem a belőle ezeket a gondolatokat.

Most csak és kizárólag boldog lehetek! Hisz nálam nincs szerencsésebb ember, jobban mondva vámpír a világon! Meg van minden, ami csak kell. Szerető család, otthon. Csak hát szerelem nincs… Ne gondolkodj ilyeneken, Bella! – róttam magam gondolatban. Járnom kell egyet, hogy kicsit jobban legyek.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot, hogy kiszellőztessem a fejem és, hogy megejtsem a szülinapi bevásárlást az ikreknek.

- Akkor én elmentem! Vigyázzatok magatokra! – kiáltottam és kivágtattam az ajtón, de még hallottam, ahogy utánam üvöltik:

- Igenis, ezredes! – Ezen aztán muszáj volt nevetnem, még Seattle belvárosa felé hajtva is magamban kacagtam. Gyorsan kerülgettem a kocsikat, mert minél előbb vissza akartam érni. Nem szerettem a városban mászkálni, ugyanis az emberek többsége leplezetlenül megbámult és, ahogy emberkoromban sem szerettem, úgy most sem vagyok oda azért, hogy a figyelem középpontjába legyek.
Gyorsan bementem egy ruha üzletbe kiválasztani Elizabethnek a szülinapi ajándékát.

Akárcsak Alice, ő is odavolt a drága és márkás cuccokért, ha ismernék egymást, biztosan odalennének a másikért. Miközben a fogasok, meg a polcok között manővereztem megfelelő ruhákat keresgélve, egy picike lány hátát pillantottam meg. Haja teljesen úgy állt szanaszét, mint annak idején Alice mindig hordta és magasságra is éppen akkora volt. Ha a szívem még élne, most alighanem ezerszeres sebességre kapcsolt volna. De ez a sokk semmi volt ahhoz képest, ami ezek után ért. Ugyanis a szemem találkozott egy aranysárga pillantással, ami tele volt érzelemmel. Meglepetéssel, fájdalommal, hitetlenkedéssel, borzalmommal és… szeretettel.

- Edward – suttogtam, elfúló hangon…