9. fejezet és még valami :)

9. fejezet

Megjegyzés: Helló emberek! Hát itt az új fejezet. Tudom, hogy sokat kellett várni rá meg minden, de remélem tetszeni fog. Asszem most már hetente fog érkezni a friss :) Szóval meg lehet nyugodni .) Köszi, hogy kitartottatok mellettem. Szeretlek titeket! Jó olvasást!

Elizabeth szemszöge

Egy pillanatra, mintha megállt volna körülöttem az idő. Hirtelen csend lett. Csak a saját lélegzetemet hallottam és csak Anthony kínoktól eltorzuló arcát láttam. Már majdnem halott volt, de a fájdalomtól most sem szabadult meg. Egy pillanat volt aztán újra visszatért a hangzavar. Hallottam, ahogy apánk felordít kínjában és térdre esik mellettem, hallottam a többiek lélegzetét, hallottam a saját hisztérikus zokogásom, de mintha kívül lettem volna a saját testemen, nem éreztem magaménak. Felemeltem a kezem, de azt sem éreztem úgy ahogyan kellett volna. Aztán, mintha egy idegen erő vezérelne ujjaimat egyenesen Anthony véres sebébe dugtam és kitapintottam a szívét, majd elkezdtem nyomkodni. Fogalmam sem volt mit teszek, de tudtam, hogy nem hagyhatom abba. Könnyeim teljesen elhomályosították a látásom, de nem érdekelt. Nem hagyhattam abba.

- Elizabeth, itt vagyok! – hallottam Carlisle kiáltását.

- Carlisle? – kérdeztem vissza suttogva. Valaki erősen megfogott hátulról és elrántott Anthony mellől. A kezem kicsusszant a sebből, de mielőtt tiltakozhattam volna, rájöttem, hogy Carlisle átvette a helyemet és utasításokat osztogatott.

- Adam, masszírozom a szívét, amint szólok, kezdd el meggyógyítani, akkor talán sikerül életben tartani! – kiáltotta, de nekem csak három szó jutott el az agyamig. Sikerül életben tartani! Némán imádkozva vártam, hogy megmentsék a testvérem.

- Most! – kiáltotta a „nagyapám”. Kikapta a kezét Anthony-ból és hátraugrott. Láttam Adamen, hogy erősen koncentrál és rápillantottam Anthony mellkasára. Egy pillanatig azt hittem nem történik semmi, de aztán megláttam, hogy a seb gyógyul! Nagyon lassan és bizonytalanul, de határozottan kezdett összehúzódni. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy teljesen eltűnjön a seb és amikor így történt végre megkönnyebbültem, de azon nyomban elöntött az iszonyat is. A sérülés ugyan eltűnt, de egy hatalmas heg maradt utána.

- El fog tűnni? – kérdeztem suttogva.

- Azt hiszem nem – válaszolta Carlisle. – Végtérre is félig ember. – Összerázkódtam, de közben azt gondoltam, hogy ez a legkevesebb. Legalább él!

- Miért nem ébred már fel? – kérdezte anyám. Erre aztán felkaptam a fejem. Hogy kerül ő is ide?

- Hatalmas volt a sérülése, Bella! – csitította anyát Adam. – Normális, hogy a szervezete így reagál. Hagyjunk neki egy kis időt, hogy regenerálódjon. – Anya reszketve bólintott, de a szemét nem vette le Anthony-ról.

- Menjünk, haza! – mondta Alice. Emmett felnyalábolta a földről a tesómat és kiindultunk abból az iszonytató teremből. A Volturit úgy hagytuk, ahogy voltak. Nem végeztük ki őket teljesen, hadd rakják össze magukat. Apám visszafordult az ajtóból és Annabelle darabkáihoz sietett.

- Mit csinálsz? – kérdezte Jasper
- Ő nem élhet, veszélyes fegyver! – Azzal elővett a zsebéből egy öngyújtót és elégette a vámpírt. Mikor végzett sarkon fordult és ránk nézett.

- Most már mehetünk!


Anthony szemszöge

Furán éreztem magam. Zúgott a fejem, nem fájt, de nem volt kellemes. Aztán meg a mellkasom. Irtóra szúrt és, mintha a bőr szét akart volna rajta szakadni. Hirtelen felvillantak az emlékeim. Különösen az égett az agyamba, mikor egy kezet látok kinyúlni a mellkasomból.
Olyan gyorsan ültem fel, hogy beleszédültem. Hol vagyok? Körülnéztem, aztán rájöttem, hogy a saját szobámban fekszem. De hogy kerültem ide? Végiggondoltam, de egy ideillő emlékem sem volt. Lassan felálltam és örömmel láttam, hogy járni is képes vagyok. Az ajtó felé botorkáltam és rátettem a kezem a kilincsre, de ekkor kivágódott az ajtó és Elizabeth rontott be rajta. Úgy meglökött az ajtóval, hogy hanyatt estem. Jesszus mi bajom lehet? Ennyi nekem sosem szokott ártani.

- Anthony!- sikoltotta Elizabeth. – Végre felébredtél! Bocs, hogy fellöktelek! Jaj, de jó, hogy újra itt vagy! Hiányoztál! – Azzal a nyakamba ugrott.

- Elizabeth, megfulladok! – nyögtem, de azért én is meglapogattam a hátát. Elengedett és mosolyogva nézett rám.

- Mi történt? – kérdeztem. – És hol vannak a többiek?

- Ülj le, Anthony! – Azzal lenyomott az ágyamra.

- Szóval, most az van, hogy a többiek vadászni mentek és rám bízták az őrzésedet. Durva, hogy ennyi ideig nem ébredtél fel! Nagyon aggódtam érted. Nem kellett volna bejönnöd Thony! Majdnem megöltek! Mihez kezdenék én nélküled? –Valószínűleg hadart volna tovább, ha fel nem emelem a kezem és megállásra nem kényszerítem.

- Csak a lényeget, Lizzie! – Sajnos a tesóm hajlamos volt arra, hogy homlokegyenest eltérjen az adott témától. Most nem hagyhattam.

- Mondd el mi történt azután, hogy Felix majdnem kicsinált. – Elizabeth arca megvonaglott az emléktől.

- Hát, nagyon berezeltem! Azonnal összeestél és a sebedből ömlött a vér. Kértem, Adamet, hogy segítsen, de azt mondta, már nem tud megmenteni. – Itt abbahagyta a mesélést és az arcomat leste.

- Mi van? Mondd tovább! – kértem. Lizzie folytatta.

- Szóval bedugtam a kezem a sebedbe és nem hagytam, hogy leálljon a szíved. Ezután ért oda Carlisle, aki átvette a helyemet és addig próbálta mozgásra bírni a szívedet, amíg már magától és működött, akkor aztán Adam meggyógyított, de nem ébredtél fel. Fogalmunk nem volt mi a bajod. Azt hittük maradandó károsodást szenvedtél, de úgy látszik nem. Még mindig élsz és értelmes vagy!

- Hipipphurrá! – motyogtam. Kezemet a mellkasomhoz nyomtam és felszisszentem a fájdalomtól.

- Mi a…? – Felhúztam a pólómat és megláttam az egész mellkasomat, betöltő heget. Tompán csengő hangon kérdeztem.

- Adam félmunkát végzett?

- Félig ember vagy így a heg rajtad marad, nem tudott ellene mit tenni. Sajnálom! – mondta Elizabeth szomorúan.

- Nem a te hibád! – megvontam a vállam. – Meg aztán a sebhelyek egész jól néznek ki.

– Vigyorogva rá kacsintottam, mire belebokszolt a karomba. Odalent ajtó csapódás hallatszott.

- Úgy látszik, megjöttek a többiek – mondta Elizabeth.

- Menjünk le és nyugtassuk meg őket, hogy még mindig élek! – mondtam, majd felálltunk és elindultunk a nappali felé.