2010. augusztus 22., vasárnap
:(
Emberek egy ideig nem lesz friss. Borzalmas dolog történt velem és egyszerűen, most nem tudok írni. Nem megy. Két hét pihi aztán talán, újra bele tudom vetni magam :( Sajnálom, de most tényleg nem megy. Megkockáztatom lehetetlen. SAjnálom
2010. augusztus 16., hétfő
Szemem fénye
Köszönöm szépen gicus16-nak! Nagyon örülök neki =)
Aki, látja, hogy a cserém annak küldöm, mert az összes blogot imádom :D Egyet sem tudok kiemelni :) Puszi és még egyszer köszi szépen!
2010. augusztus 15., vasárnap
8. fejezet
Megjegyzés: Sajnálom, sajnálom! Tudom, hogy legszívesebben megölnétek, de nem volt áram azért nem tudtam hozni az új fejit, ma meg nem voltam gép közelben. Bocsii! Komi határ most nincs, mivel ennyit kellett várnotok =) Holnapután akkor is hozom az új fejit, ha nincs meg az 10 komi. Persze azért örülnék néhány véleménynek. Eléggé brutál feji lett szerintem. Jó olvasást!
Anthony szemszöge
Rosszul voltam az aggodalomtól. Mikor Elizabethre gondoltam megszédültem. Annyira rossz érzésem volt! Mindenki elbizakodottan és harcra készen állt a torony lábánál, de én nem. Egyszerűen éreztem, hogy valami rossz készülődik, nagyon-nagyon rossz. Az lett volna a feladatom, hogy kint maradjak és védjem anyát, ha észrevennének minket, de erre kicsi volt az esély, ezért mindennél jobban szerettem volna bemenni és kihozni a húgomat.
- Hadd menjek be! – kértem Carlisle-t. – Itt nincs szükség rám! Bent nagyobb hasznomat tudjátok venni.
- Anthony! Nem engedem, hogy még egy gyerekem bemenjen ebbe a várba! – mondta anya dühösen.
- Anya! Én tudok vigyázni magamra! Ne aggódj, kérlek! – Nem érdekel mit mondanak, akkor is bemegyek!
- Tony! Nem igaz, hogy odabent nagyobb segítség vagy! Mi hárman ezt elintézzük, de idekint te vagy az egyetlen, akinek van támadó képessége! Muszáj itt maradnod! – mondta Emmett. A francba! Ez semmiképp sem fog működni. Hát rendben, ha ők, úgy akkor én így. Megvolt a tervem.
- Rendben, igazad van! Itt maradok – mondtam meghunyászkodva. Persze, hogy itt maradok… Anyáékkal kerestünk egy üres és sötét sikátort és ott maradtunk. Anya becsukta a szemét és koncentrált.
- Sikerült lefedni őket? – kérdeztem szorongva. Anyám szorosan lehunyt szemmel bólintott. Még vártam pár percet, aztán jöhet a pompás előadásom. Még jó, hogy Alice nem lát engem!
- Megyek és körbenézek, hátha van valami őr errefelé. Egy perc és jövök!
- Légy óvatos! – intett Esme. Hát persze, hogy óvatos leszek! Futva elhagytam a sikátort. Nem kellett vigyáznom, ugyanis ilyen sötétbe senki nem láthatott meg. Pár másodperc alatt a várhoz értem. Körülnéztem és mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem lát senki felugrottam egy ablakhoz és bejutottam rajta keresztül a várba. Odabent sötét volt, de ez nem jelentett problémát. Körülnéztem és rájöttem, hogy egy folyosón vagyok. Elindultam egyenesen és próbáltam apáék szagát követni, ami többé-kevésbé ment is. Már vagy fél órája bolyongtam a kastélyban mikor rájuk akadtam. Egy ajtó mögött voltak és dulakodás zaja hallatszott. Egy ideig még hallgatóztam, majd benyitottam. A teremben, rengeteg vámpír volt. Apámék a kör közepén álltak támadó tartásban. Amikor benyitottam egy pillanatra minden szem rám szegeződött, majd egy magas fekete hajú vámpír megszólalt.
- Felix, Annabelle! – A hím nemű vámpírra koncentráltam és a falhoz vágtam. A teste hatalmas csapódással ütközött a falnak, melyen egy nagy repedés keletkezett. A lány felé fordultam, meg akartam ismételni az imént lezajlott jelenetet, de akárhogyan koncentráltam rá, nem tudtam elmozdítani a helyéről.
- Jane! – szólalt meg a lány. – Innentől a tied. Hátha ezen nincs pajzs – mondta. Majdnem felnevettem, amikor megláttam ki is az a Jane. Könnyű szerrel kicsinálom! – gondoltam. Csak az apám szemében lévő rémület aggasztott. Elrugaszkodtam a földtől és ugrásra készülődtem, de nem bírtam megmozdulni. A testemre lecsapó fájdalom hihetetlen volt. Megfeszültem és hanyatt vágódtam. Nem voltam ura a mozdulataimnak. Egy üvöltés szakadt fel belőlem. Apám is felordított.
- Fejezd be! Inkább engem! Hagyd békén őket! – Hirtelen megszűnt a fájdalom és eljutott tudatomig, hogy apám többes számban beszélt. Gyorsan felálltam, körülnéztem és megláttam Elizabeth élettelen testét a földön heverve.
- A rohadt életbe! Mit csináltatok vele? – kérdeztem üvöltve. Odarohantam hozzá és megráztam. Semmi reakció.
- Nem hall és nem is lát téged. Na és persze hiába rázod! Nem is érzi, hogy megérinted – mondta mosolyogva egy fiú. Elbődültem és neki rontottam. Sikerült kicsavarnom az egyik karját mielőtt újra érezhettem volna azt az iszonyú fájdalmat. Megint a földre zuhantam, de most összeszorítottam a fogaimat és nem nyikkantam meg. A hátam nagy ívben megfeszült a kíntól, de sikerült csendben maradnom. Hirtelen megszűnt a fájdalom és egy hatalmas csapódást hallottam. Felnéztem és láttam, hogy Emmett rárontott Jane-re. Mikor mindkettejük teste neki csapódott az ajtónak, az kiszakadt a keretéből. Mielőtt Jane borzalmas képességével földre küldte Emmettet, az letépte a fejét és a terem másik végébe dobta. Hirtelen halálos csend lett. Majd a mellettem álló fiú, akinek letéptem a karját felordított.
- Jane! – Erősen koncentrált valamire, de úgy látszik nem sikerült neki, mert dühösen üvöltött fel.
- Annabelle, tüntesd már el a rohadt pajzsukat!
- Nem megy, Alec! Nem az ő képességük, csak le vannak fedve. Nincs itt aki védi őket, tehát nem tudom blokkolni. Csak annak nincsen pajzsa! – intett felém. Alec dühtől izzó arccal felém fordult, de én mögé ugrottam és lefogtam.
- Adam! – kiáltottam. Ő nem tétlenkedett sokáig. Egy gyors rántással letépte Alec fejét. Így már talán van esélyünk. Mikor Alec feje elvált a testétől Elizabeth felébredt. Talpra kecmergett, ám ezt Annabelle nem vette észre, ahogy senki sem, csak én. Elizabeth rákoncentrált a lányra, mire az sikítva a földre zuhant. Ekkor vették észre Elizabeth-et.
- Öljétek már meg! – sikította húgom, mert senki nem reagált semmit csak őt nézték. Én tértem először magamhoz. Odarohantam a vergődő Annabelle mellé és szétszaggattam. Mikor végeztem felnéztem és próbaképpen falhoz vágtam egy vámpírt. Sikerült! Már nem blokkolja!
- Gyerünk! Már visszatértek a képességeitek! Üssük szét őket! – kiáltottam. Ekkor kezdődött csak az igazán elkeseredett harc. A többi Volturi katonának nem volt olyan látványos képessége, mint Alecnek és Jane-nek, ezért könnyűszerrel legyőztük őket. Akárhányszor mi sérültünk meg Adam semmi perc alatt rendbe hozott minket, úgyhogy elég egyenlőtlen küzdelem volt. Épp egy igen erősen hadakozó nővel harcoltam, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Vigyázz! – ordította Emmett, de már késő volt. Éreztem, ahogy egy ököl áthatol a hátamon és kijön a mellkasomon. Lenéztem és egy véres kezet pillantottam meg. Az agyamat egy másodperc alatt elborította a sötétség, de a fájdalmat nem zárta ki. Jane kis trükkje semmi volt ehhez képest. Ezerszer inkább azt választanám, mint ezt. Egy pillanatra újra eszméletemnél voltam és egy fájdalmas ordítás tört fel a torkomból…
Elizabeth szemszöge
Épp Aro egyik testőrét próbáltam eltávolítani az útból, mikor meghallottam Emmett kiáltását és megfordultam. Még épp láttam, ahogy Felix keze áthatol Anthony mellkasán a tesóm meg összeesik.
- Ne! – sikítottam. Mindenről megfeledkezve Felixhez rohantam. Rávetettem magam és széttéptem. Nem érdekelt, hogy közbe láttam, ahogy ömlik a vér a lábamból és nem érdekelt a fájdalom sem. Ölni akartam. Mikor végeztem a vámpírral Anthony mellé térdeltem.
- Adam, csinálj már valamit az ég szerelmére! – kiáltottam, miközben Anthony fájdalmasan felüvöltött és megragadta a kezem.
- Elizabeth… - hörögte. A szájából is folyt a vér.
- Itt vagyok – suttogtam. – Nem lesz semmi baj! Adam segíts már, kérlek! – Ömlöttek a könnyeim. Tudtam, hogy ő ettől meghalhat. Nem volt rendes vámpír, akinek nem dobog a szíve. Az övé bizony dobogott, és ha megállítják, meghal, márpedig azt nem hagyhatom.
- Adam! – üvöltöttem. Hát miért nem segít senki sem?
- Elizabeth, már nem tudok rajta segíteni…
Megjegyzés: Sajnálom, sajnálom! Tudom, hogy legszívesebben megölnétek, de nem volt áram azért nem tudtam hozni az új fejit, ma meg nem voltam gép közelben. Bocsii! Komi határ most nincs, mivel ennyit kellett várnotok =) Holnapután akkor is hozom az új fejit, ha nincs meg az 10 komi. Persze azért örülnék néhány véleménynek. Eléggé brutál feji lett szerintem. Jó olvasást!
Anthony szemszöge
Rosszul voltam az aggodalomtól. Mikor Elizabethre gondoltam megszédültem. Annyira rossz érzésem volt! Mindenki elbizakodottan és harcra készen állt a torony lábánál, de én nem. Egyszerűen éreztem, hogy valami rossz készülődik, nagyon-nagyon rossz. Az lett volna a feladatom, hogy kint maradjak és védjem anyát, ha észrevennének minket, de erre kicsi volt az esély, ezért mindennél jobban szerettem volna bemenni és kihozni a húgomat.
- Hadd menjek be! – kértem Carlisle-t. – Itt nincs szükség rám! Bent nagyobb hasznomat tudjátok venni.
- Anthony! Nem engedem, hogy még egy gyerekem bemenjen ebbe a várba! – mondta anya dühösen.
- Anya! Én tudok vigyázni magamra! Ne aggódj, kérlek! – Nem érdekel mit mondanak, akkor is bemegyek!
- Tony! Nem igaz, hogy odabent nagyobb segítség vagy! Mi hárman ezt elintézzük, de idekint te vagy az egyetlen, akinek van támadó képessége! Muszáj itt maradnod! – mondta Emmett. A francba! Ez semmiképp sem fog működni. Hát rendben, ha ők, úgy akkor én így. Megvolt a tervem.
- Rendben, igazad van! Itt maradok – mondtam meghunyászkodva. Persze, hogy itt maradok… Anyáékkal kerestünk egy üres és sötét sikátort és ott maradtunk. Anya becsukta a szemét és koncentrált.
- Sikerült lefedni őket? – kérdeztem szorongva. Anyám szorosan lehunyt szemmel bólintott. Még vártam pár percet, aztán jöhet a pompás előadásom. Még jó, hogy Alice nem lát engem!
- Megyek és körbenézek, hátha van valami őr errefelé. Egy perc és jövök!
- Légy óvatos! – intett Esme. Hát persze, hogy óvatos leszek! Futva elhagytam a sikátort. Nem kellett vigyáznom, ugyanis ilyen sötétbe senki nem láthatott meg. Pár másodperc alatt a várhoz értem. Körülnéztem és mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem lát senki felugrottam egy ablakhoz és bejutottam rajta keresztül a várba. Odabent sötét volt, de ez nem jelentett problémát. Körülnéztem és rájöttem, hogy egy folyosón vagyok. Elindultam egyenesen és próbáltam apáék szagát követni, ami többé-kevésbé ment is. Már vagy fél órája bolyongtam a kastélyban mikor rájuk akadtam. Egy ajtó mögött voltak és dulakodás zaja hallatszott. Egy ideig még hallgatóztam, majd benyitottam. A teremben, rengeteg vámpír volt. Apámék a kör közepén álltak támadó tartásban. Amikor benyitottam egy pillanatra minden szem rám szegeződött, majd egy magas fekete hajú vámpír megszólalt.
- Felix, Annabelle! – A hím nemű vámpírra koncentráltam és a falhoz vágtam. A teste hatalmas csapódással ütközött a falnak, melyen egy nagy repedés keletkezett. A lány felé fordultam, meg akartam ismételni az imént lezajlott jelenetet, de akárhogyan koncentráltam rá, nem tudtam elmozdítani a helyéről.
- Jane! – szólalt meg a lány. – Innentől a tied. Hátha ezen nincs pajzs – mondta. Majdnem felnevettem, amikor megláttam ki is az a Jane. Könnyű szerrel kicsinálom! – gondoltam. Csak az apám szemében lévő rémület aggasztott. Elrugaszkodtam a földtől és ugrásra készülődtem, de nem bírtam megmozdulni. A testemre lecsapó fájdalom hihetetlen volt. Megfeszültem és hanyatt vágódtam. Nem voltam ura a mozdulataimnak. Egy üvöltés szakadt fel belőlem. Apám is felordított.
- Fejezd be! Inkább engem! Hagyd békén őket! – Hirtelen megszűnt a fájdalom és eljutott tudatomig, hogy apám többes számban beszélt. Gyorsan felálltam, körülnéztem és megláttam Elizabeth élettelen testét a földön heverve.
- A rohadt életbe! Mit csináltatok vele? – kérdeztem üvöltve. Odarohantam hozzá és megráztam. Semmi reakció.
- Nem hall és nem is lát téged. Na és persze hiába rázod! Nem is érzi, hogy megérinted – mondta mosolyogva egy fiú. Elbődültem és neki rontottam. Sikerült kicsavarnom az egyik karját mielőtt újra érezhettem volna azt az iszonyú fájdalmat. Megint a földre zuhantam, de most összeszorítottam a fogaimat és nem nyikkantam meg. A hátam nagy ívben megfeszült a kíntól, de sikerült csendben maradnom. Hirtelen megszűnt a fájdalom és egy hatalmas csapódást hallottam. Felnéztem és láttam, hogy Emmett rárontott Jane-re. Mikor mindkettejük teste neki csapódott az ajtónak, az kiszakadt a keretéből. Mielőtt Jane borzalmas képességével földre küldte Emmettet, az letépte a fejét és a terem másik végébe dobta. Hirtelen halálos csend lett. Majd a mellettem álló fiú, akinek letéptem a karját felordított.
- Jane! – Erősen koncentrált valamire, de úgy látszik nem sikerült neki, mert dühösen üvöltött fel.
- Annabelle, tüntesd már el a rohadt pajzsukat!
- Nem megy, Alec! Nem az ő képességük, csak le vannak fedve. Nincs itt aki védi őket, tehát nem tudom blokkolni. Csak annak nincsen pajzsa! – intett felém. Alec dühtől izzó arccal felém fordult, de én mögé ugrottam és lefogtam.
- Adam! – kiáltottam. Ő nem tétlenkedett sokáig. Egy gyors rántással letépte Alec fejét. Így már talán van esélyünk. Mikor Alec feje elvált a testétől Elizabeth felébredt. Talpra kecmergett, ám ezt Annabelle nem vette észre, ahogy senki sem, csak én. Elizabeth rákoncentrált a lányra, mire az sikítva a földre zuhant. Ekkor vették észre Elizabeth-et.
- Öljétek már meg! – sikította húgom, mert senki nem reagált semmit csak őt nézték. Én tértem először magamhoz. Odarohantam a vergődő Annabelle mellé és szétszaggattam. Mikor végeztem felnéztem és próbaképpen falhoz vágtam egy vámpírt. Sikerült! Már nem blokkolja!
- Gyerünk! Már visszatértek a képességeitek! Üssük szét őket! – kiáltottam. Ekkor kezdődött csak az igazán elkeseredett harc. A többi Volturi katonának nem volt olyan látványos képessége, mint Alecnek és Jane-nek, ezért könnyűszerrel legyőztük őket. Akárhányszor mi sérültünk meg Adam semmi perc alatt rendbe hozott minket, úgyhogy elég egyenlőtlen küzdelem volt. Épp egy igen erősen hadakozó nővel harcoltam, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Vigyázz! – ordította Emmett, de már késő volt. Éreztem, ahogy egy ököl áthatol a hátamon és kijön a mellkasomon. Lenéztem és egy véres kezet pillantottam meg. Az agyamat egy másodperc alatt elborította a sötétség, de a fájdalmat nem zárta ki. Jane kis trükkje semmi volt ehhez képest. Ezerszer inkább azt választanám, mint ezt. Egy pillanatra újra eszméletemnél voltam és egy fájdalmas ordítás tört fel a torkomból…
Elizabeth szemszöge
Épp Aro egyik testőrét próbáltam eltávolítani az útból, mikor meghallottam Emmett kiáltását és megfordultam. Még épp láttam, ahogy Felix keze áthatol Anthony mellkasán a tesóm meg összeesik.
- Ne! – sikítottam. Mindenről megfeledkezve Felixhez rohantam. Rávetettem magam és széttéptem. Nem érdekelt, hogy közbe láttam, ahogy ömlik a vér a lábamból és nem érdekelt a fájdalom sem. Ölni akartam. Mikor végeztem a vámpírral Anthony mellé térdeltem.
- Adam, csinálj már valamit az ég szerelmére! – kiáltottam, miközben Anthony fájdalmasan felüvöltött és megragadta a kezem.
- Elizabeth… - hörögte. A szájából is folyt a vér.
- Itt vagyok – suttogtam. – Nem lesz semmi baj! Adam segíts már, kérlek! – Ömlöttek a könnyeim. Tudtam, hogy ő ettől meghalhat. Nem volt rendes vámpír, akinek nem dobog a szíve. Az övé bizony dobogott, és ha megállítják, meghal, márpedig azt nem hagyhatom.
- Adam! – üvöltöttem. Hát miért nem segít senki sem?
- Elizabeth, már nem tudok rajta segíteni…
2010. augusztus 11., szerda
7. fejezet 2. rész
Megjegyzés: Itt a várt fejezet. Csak annyit, hogy a komi határ most is él. 10 és jön az új =) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Bella szemszöge
Remegő kézzel nyomtam ki a telefont, miután Adam biztosított arról, hogy mindjárt itt lesz. Edward rémülten pillantott rám.
- Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Fogalmam nincs mi történhetett Elizabethttel. Adamhez indult az biztos, de nem ért oda. Lehet, hogy Adam, majd többet tud mondani, mindjárt itt lesz. – Ezek után a szoba csendbe burkolózott, majd kisvártatva megjelent Adam.
- Hol lehet? – kérdezte Adam aggódva, köszönés helyett
- Abban reménykedtünk te tudsz valamit – mondtam neki remegő hangon.
- Nem tudom, hol van. Nem volt nálam én pedig nem hívtam, mert azt hittem nem akar látni, teljesen jogosan – mondta Adam és fejét a kezébe temette. – Az egész az én hibám! – motyogta. Ám ezután már nem tudtam rá figyelni. Ugyanis meghallottam a tévét. Le volt halkítva, egy ember talán nem is halotta volna meg, de én igen. Valami híradó ment benne, de nem ez keltette fel az érdeklődésem, hanem, amit benne mondtak.
- Másik hír. Seattle belvárosában egy autó karambolozott. Egy fekete Audi A8 egy háztömb falának csapódott, sérültek nincsenek. A gépkocsi vezetője ismeretlen. Miután kiértek a rendőrök nem találtak senkit a kocsiba… - ennyi elég volt. Megszédültem és az ájulás kerülgetett.
- Istenem, ez Elizabeth kocsija! – sikítottam. Mindenki felém fordult.
- Ez egészen biztos, Bella? – kérdezte Alice. – Nem láttam semmit.
- Jajj, Alice nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy a félvéreket nem látod! Azóta tudom, mióta terhes lettem és azt akartam, hogy megláss, de mivel nem ez történt rájöttem, hogy babák blokkolnak – kiabáltam neki.
- Bella, nyugodj meg! Nem találtak a kocsiban embert, szóval biztos nem sérült meg – mondta Adam. Ekkor aztán már tényleg dühös lettem. Hát tényleg ennyire pihent agyúak?!
- Az isten szerelmére, vegyétek már észre magatokat! – kiáltottam. – Nincs test és a Volturi felbukkanása miattunk. Valakinek sikerült már összekötni ezeket a dolgokat, vagy csak nekem? Elizabethet elrabolták! – Mikor ezeket a szavakat kimondtam, láttam az arcukon, hogy most már értik. Tudják, hogy igazam van.
- De, mit tehetünk? – kérdezte Edward rémülten.
- Odamegyünk és kiszabadítjuk mi mást?! – kérdeztem dühösen.
- El kell terveznünk, hogyan csináljuk – szólalt meg nyugodtan Carlisle. – Alice, ha nem látod Elizabethet akkor figyeld a Volturit. Aro-t, vagy Jane-t. Nekik biztosan közük van Elizabeth elrablásához. Magadra hagyunk, te csak koncentrálj. Ti gyertek.
– Intett nekünk. Kimentünk a konyhába és Carlisle ott folytatta tovább az eligazítást.
- Elmegyünk Volterrába és kiszabadítjuk Elizabethet. Ahol a Volturi él, olyan, mint egy kastélyrendszer és mindenhol őrök vannak, félelmetes képességekkel. Ha egyetlen hiba is csúszik a számításainkba, az könnyen az életünk végét jelentheti. Bella, meséltél a képességedről, hogy van valamiféle mentális pajzsod. Ki is tudod terjeszteni? – kérdezte Carlisle reménykedve és én hálát adtam az égnek, hogy meg tudom csinálni.
- Persze! Akármennyi időre és akármilyen távolságból – mondtam neki.
- Rendben van. Akkor, Adam, Edward és Emmett fog bemenni a várba kihozni Elizabethet. Mi addig a városban leszünk. A Volturi katonák képességei, tulajdonképpen csak az elmére hatnak, ha Bella lefed titeket ezek nem árthatnak. Nekünk az lesz a feladatunk, hogyha észrevesznek minket, megvédjük Bellát, hogy tovább tudja fenntartani a védelmeteket. Ebben mindenki benne van? – nézett körbe Carlisle kérdőn.
- Hát persze! – zengte mindenki.
- Tehát kész a terv – motyogta Emmett, miközben a tenyerét dörzsölgette. ám ekkor Adamnél lángolt fel az aggodalom.
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
- Erre vártunk – suttogta Carlisle. – Hogy mit lépnek. Most kell elindulnunk. Mennyi időnk van még Alice? – kérdezte.
- Nem tudom, csak homályosan láttam Jane terveit, de körülbelül egy-két napunk lehet.
- Akkor induljunk – mondta Carlisle. Előkerestem az útlevelem és elindultunk.
Egy egész napon át repültünk, mire Olaszországba értünk. A római reptérről futva tettük meg az utat Volterráig. Hajnalodott mikor megpillantottuk a város fényeit egy kisebb dombon.
- Volterra – suttogta Adam. El sem tudtam képzelni, milyen emlékek rémlenek fel most előtte.
- Hát meg érkeztünk…
Elizabeth szemszöge
Már öt napja rohadok ebbe a sötét pincébe, de nem történt semmi különös. Néha Aro testőreit ütöttem ki, de ezen kívül semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy közeledett kivégzésem időpontja és végre bevethettem szépen kidolgozott tervem. Mikor egy csomó testőrrel harcoltam az összes képességüket lemásoltam. Amint kivisznek innen, hogy megöljenek. Elveszem az érzékeiket és elintézem őket. Jó kis terv volt és szentül hittem, hogy működni fog. Ekkor Alec jelent meg az ajtómban. Nem kötöttünk túl szoros barátságot az elmúlt idő alatt.
- Gyere! - Ragadta meg a kezem szokásához híven.
- Mi történt? Újabb vámpírt kell porba tipornom? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Aro előbbre hozta a kivégzésed! – mondta gonoszan vigyorogva Alec. A hátamon végig futott a hideg verejték. Tehát most jött el az én időm. Alec bevezetett a nagyterembe, ahol már ott volt a kivégző osztagom és a néző közönség.
- Elizabeth! – kiáltotta boldogan Aro. – Sajnálom, hogy így kell véget érni az ismertségünknek, de hidd el ebben nincs semmi személyes. Csak Adamet büntetem, ha tehetném téged megtartanálak.
- Ettől nagyon boldog vagyok! – mondtam neki gúnyosan. Még várnom kell addig, amíg elkezdik, de aztán elintézem őket.
- Mielőtt belekezdenénk, bemutatom neked Annabelle-t. Nem rég csatlakozott a családomhoz. Bámulatos képessége van. Meg tudja akadályozni, hogy egy vámpír használja a képességét. Egyszóval blokkolja. – Ekkor jöttem rá, hogy óriási bajban vagyok. Koncentráltam, de úgy látszott mindenki lát és hall. Francba! Próbáltam Anthony képességével a falhoz vágni az édesen mosolygó Annabelle-t, de nem sikerült. Nincs egyetlen képességem sem, amivel elmenekülhetnék. Magamra maradtam. Ennyi volt. Végem van…
Megjegyzés: Itt a várt fejezet. Csak annyit, hogy a komi határ most is él. 10 és jön az új =) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Bella szemszöge
Remegő kézzel nyomtam ki a telefont, miután Adam biztosított arról, hogy mindjárt itt lesz. Edward rémülten pillantott rám.
- Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Fogalmam nincs mi történhetett Elizabethttel. Adamhez indult az biztos, de nem ért oda. Lehet, hogy Adam, majd többet tud mondani, mindjárt itt lesz. – Ezek után a szoba csendbe burkolózott, majd kisvártatva megjelent Adam.
- Hol lehet? – kérdezte Adam aggódva, köszönés helyett
- Abban reménykedtünk te tudsz valamit – mondtam neki remegő hangon.
- Nem tudom, hol van. Nem volt nálam én pedig nem hívtam, mert azt hittem nem akar látni, teljesen jogosan – mondta Adam és fejét a kezébe temette. – Az egész az én hibám! – motyogta. Ám ezután már nem tudtam rá figyelni. Ugyanis meghallottam a tévét. Le volt halkítva, egy ember talán nem is halotta volna meg, de én igen. Valami híradó ment benne, de nem ez keltette fel az érdeklődésem, hanem, amit benne mondtak.
- Másik hír. Seattle belvárosában egy autó karambolozott. Egy fekete Audi A8 egy háztömb falának csapódott, sérültek nincsenek. A gépkocsi vezetője ismeretlen. Miután kiértek a rendőrök nem találtak senkit a kocsiba… - ennyi elég volt. Megszédültem és az ájulás kerülgetett.
- Istenem, ez Elizabeth kocsija! – sikítottam. Mindenki felém fordult.
- Ez egészen biztos, Bella? – kérdezte Alice. – Nem láttam semmit.
- Jajj, Alice nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy a félvéreket nem látod! Azóta tudom, mióta terhes lettem és azt akartam, hogy megláss, de mivel nem ez történt rájöttem, hogy babák blokkolnak – kiabáltam neki.
- Bella, nyugodj meg! Nem találtak a kocsiban embert, szóval biztos nem sérült meg – mondta Adam. Ekkor aztán már tényleg dühös lettem. Hát tényleg ennyire pihent agyúak?!
- Az isten szerelmére, vegyétek már észre magatokat! – kiáltottam. – Nincs test és a Volturi felbukkanása miattunk. Valakinek sikerült már összekötni ezeket a dolgokat, vagy csak nekem? Elizabethet elrabolták! – Mikor ezeket a szavakat kimondtam, láttam az arcukon, hogy most már értik. Tudják, hogy igazam van.
- De, mit tehetünk? – kérdezte Edward rémülten.
- Odamegyünk és kiszabadítjuk mi mást?! – kérdeztem dühösen.
- El kell terveznünk, hogyan csináljuk – szólalt meg nyugodtan Carlisle. – Alice, ha nem látod Elizabethet akkor figyeld a Volturit. Aro-t, vagy Jane-t. Nekik biztosan közük van Elizabeth elrablásához. Magadra hagyunk, te csak koncentrálj. Ti gyertek.
– Intett nekünk. Kimentünk a konyhába és Carlisle ott folytatta tovább az eligazítást.
- Elmegyünk Volterrába és kiszabadítjuk Elizabethet. Ahol a Volturi él, olyan, mint egy kastélyrendszer és mindenhol őrök vannak, félelmetes képességekkel. Ha egyetlen hiba is csúszik a számításainkba, az könnyen az életünk végét jelentheti. Bella, meséltél a képességedről, hogy van valamiféle mentális pajzsod. Ki is tudod terjeszteni? – kérdezte Carlisle reménykedve és én hálát adtam az égnek, hogy meg tudom csinálni.
- Persze! Akármennyi időre és akármilyen távolságból – mondtam neki.
- Rendben van. Akkor, Adam, Edward és Emmett fog bemenni a várba kihozni Elizabethet. Mi addig a városban leszünk. A Volturi katonák képességei, tulajdonképpen csak az elmére hatnak, ha Bella lefed titeket ezek nem árthatnak. Nekünk az lesz a feladatunk, hogyha észrevesznek minket, megvédjük Bellát, hogy tovább tudja fenntartani a védelmeteket. Ebben mindenki benne van? – nézett körbe Carlisle kérdőn.
- Hát persze! – zengte mindenki.
- Tehát kész a terv – motyogta Emmett, miközben a tenyerét dörzsölgette. ám ekkor Adamnél lángolt fel az aggodalom.
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
- Erre vártunk – suttogta Carlisle. – Hogy mit lépnek. Most kell elindulnunk. Mennyi időnk van még Alice? – kérdezte.
- Nem tudom, csak homályosan láttam Jane terveit, de körülbelül egy-két napunk lehet.
- Akkor induljunk – mondta Carlisle. Előkerestem az útlevelem és elindultunk.
Egy egész napon át repültünk, mire Olaszországba értünk. A római reptérről futva tettük meg az utat Volterráig. Hajnalodott mikor megpillantottuk a város fényeit egy kisebb dombon.
- Volterra – suttogta Adam. El sem tudtam képzelni, milyen emlékek rémlenek fel most előtte.
- Hát meg érkeztünk…
Elizabeth szemszöge
Már öt napja rohadok ebbe a sötét pincébe, de nem történt semmi különös. Néha Aro testőreit ütöttem ki, de ezen kívül semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy közeledett kivégzésem időpontja és végre bevethettem szépen kidolgozott tervem. Mikor egy csomó testőrrel harcoltam az összes képességüket lemásoltam. Amint kivisznek innen, hogy megöljenek. Elveszem az érzékeiket és elintézem őket. Jó kis terv volt és szentül hittem, hogy működni fog. Ekkor Alec jelent meg az ajtómban. Nem kötöttünk túl szoros barátságot az elmúlt idő alatt.
- Gyere! - Ragadta meg a kezem szokásához híven.
- Mi történt? Újabb vámpírt kell porba tipornom? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Aro előbbre hozta a kivégzésed! – mondta gonoszan vigyorogva Alec. A hátamon végig futott a hideg verejték. Tehát most jött el az én időm. Alec bevezetett a nagyterembe, ahol már ott volt a kivégző osztagom és a néző közönség.
- Elizabeth! – kiáltotta boldogan Aro. – Sajnálom, hogy így kell véget érni az ismertségünknek, de hidd el ebben nincs semmi személyes. Csak Adamet büntetem, ha tehetném téged megtartanálak.
- Ettől nagyon boldog vagyok! – mondtam neki gúnyosan. Még várnom kell addig, amíg elkezdik, de aztán elintézem őket.
- Mielőtt belekezdenénk, bemutatom neked Annabelle-t. Nem rég csatlakozott a családomhoz. Bámulatos képessége van. Meg tudja akadályozni, hogy egy vámpír használja a képességét. Egyszóval blokkolja. – Ekkor jöttem rá, hogy óriási bajban vagyok. Koncentráltam, de úgy látszott mindenki lát és hall. Francba! Próbáltam Anthony képességével a falhoz vágni az édesen mosolygó Annabelle-t, de nem sikerült. Nincs egyetlen képességem sem, amivel elmenekülhetnék. Magamra maradtam. Ennyi volt. Végem van…
2010. augusztus 10., kedd
Halihó emberek!
Van egy rossz hírem:/ Tudom, hogy megígértem, hogy lesz ma friss, de mégsem tudok új fejit hozni, mert egész nap nem leszek gépközelben. Hoznám én nektek este csak akkor meg vendégségbe megyek, úgyhogy estélytelen a mai friss:( Ígérem holnap délelőtt jön az új és megpróbálom ezt hosszabbra írni, oké? Még egyszer ne haragudjatok, nem így akartam. Remélem azért még szerettek :) Bocsi, még egyszer, de hogy ne maradjatok történet nélkül itt egy kis ízelítő :)
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
Bocsi és puszi =)
Van egy rossz hírem:/ Tudom, hogy megígértem, hogy lesz ma friss, de mégsem tudok új fejit hozni, mert egész nap nem leszek gépközelben. Hoznám én nektek este csak akkor meg vendégségbe megyek, úgyhogy estélytelen a mai friss:( Ígérem holnap délelőtt jön az új és megpróbálom ezt hosszabbra írni, oké? Még egyszer ne haragudjatok, nem így akartam. Remélem azért még szerettek :) Bocsi, még egyszer, de hogy ne maradjatok történet nélkül itt egy kis ízelítő :)
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
Bocsi és puszi =)
2010. augusztus 8., vasárnap
7. fejezet 1. rész
Megjegyzés: Hali! Ezt a fejezetet kettészedem. Ez Elizabeth szemszögéből lesz, a második rész, pedig Bella szemszögéből. A komi határ most is él. Amint megvan a 10, hozom az új fejit =) Azt elárulom, hogy nekem ez a fejezet a személyes kedvencem :D Remélem nektek is tetszeni fog =) Jó olvasást!
Elizabeth szemszöge
Mikor kinyitottam a szemem egy sötét lyukban találtam magam. Jól láttam, de azért annyira nem jól, mint egy rendes vámpír. Ezért meg kellett magam erőltetnem, hogy észrevegyem az ajtó mellett álló, sötétbe burkolózó idegent.
- Hol vagyok? – kérdeztem erőtlen hangon, a fejem még kicsit zúgott és hirtelen képek kezdtek el száguldozni a szemeim elől. Egy ember az úton… Nem mozdul… Nem tudok fékezni… A fal és a sötétség…
- Mi történt velem? – kérdeztem most már emelt hangon. Próbáltam érzékelni a vámpír képességét az adottságommal, hogy ha támadna, akkor ellene tudjam fordítani, de semmi veszélyeset nem észleltem, nem támadó képessége volt. Még jobban rákoncentráltam és megéreztem az erejét. Valamiféle gondolatolvasás lehetett. Szükség esetére lemásoltam, de nem állt szándékomban használni.
- Olaszországban vagy, gyermekem – mondta a férfi nyájasan. Felfordult tőle a gyomrom.
- Na, és miért vagyok itt? – kérdeztem flegmán.
- Sajnálom, hogy erőszakkal kellett elhoznunk onnan. Úgy terveztem, hogy az egész családod önszántából jön és most, hogy ott van veletek a Cullen család, természetesen Edwardot és a bájos Alice-t is szívesen vártam volna, de hát Adamben sajnos csalódnom kellett. Nem sikerülhetett a tervem nélküle ezért erőszakhoz folyamodtam. Nagyon bánt engem, de nem tehetek ellene semmit – suttogta halkan és szívélyesen. A hangjától a hideg futkosott a hátamon.
- Istenem milyen modortalan is vagyok! – kiáltott fel hirtelen. - Még be sem mutatkoztam! A nevem Aro. – Sziszegve fújtam ki a levegőt. A francba! Hát persze! Ki
más? Természetes, hogy a Volturi rabolt el!
- Mondhatnám, hogy örülök, de hazudnék! – vetettem oda neki nyersen.
- Oh, Elizabeth! Sajnálom, hogy így állsz hozzá! Szerettelek volna téged megtartani, de sajnos nem lehet. Nem csak azért mert engedetlen vagy. Sőt, ez tetszik! Ilyen tulajdonságokat keresek a testőreimben. Tüzes és harcos! Csodálatos alany lennél! – mondta vágyakozva.
- Hát akkor miért nem tart meg? – kérdeztem óvatosan. Nem szerettem volna idő előtt meghalni. Sőt, soha nem szerettem volna meghalni!
- Meg kell, hogy büntessem Adamet. Nem tűröm az árulást! Már pedig azzal, hogy elárulta nektek, miért van ott, sajnos elkövette a legsúlyosabb bűnt. Hátat fordított urának és a vesztét akarta.
- Adam nem akarta a veszteteket! Csak kilépett. Ebbe az ostoba klánba nincs szabad akarat?! – kiáltottam dühösen.
- Már, hogyne volna! – kiáltotta Aro mosolyogva, de aztán mosolya eltűnt és közelebb lépett hozzám, majd pofon vágott. Az erejétől nekirepültem cellám falának.
- Látom egy kicsit engedelmességre kellene téged tanítani! Oh, de várj csak! Erre inkább nem pazarlom az időmet! Egy hét múlva úgyis meghalsz! – mondta gúnyosan és kilépett a zárkám ajtaján. Egy valamit azonban nem értettem.
- Ha kell magának a képességem miért öl meg? És ha megöl, miért csak egy hét múlva?
– Aro kedvesen mosolyogva vissza fordult.
- Kedvesem, azért öllek meg, mert rájöttem, hogy a te halálod nagyobb büntetés Adamnek, mintha őt magát ölném meg. A képességedre meg nincs annyira nagyon szükségem. Te csak másoló vagy, vagyis amikre képes vagy, nekem azok már megvannak egyszer. Nincs szükségem többre. A halálod, pedig azért egy hét múlva lesz, mert addig, játszok veled egy kicsit! – mondta mosolyogva, majd elment.
Amikor egyedül maradtam lekuporodtam a cellám sarkába. A fejemet a kezeimbe temettem és azon gondolkodtam, hogyan tudnák megszökni. Végigfuttattam az agyamban azokat a képességeket, amiket lemásoltam és már az enyémek. A Cullen család egyes tagjain éreztem, hogy vannak képességeik, de nem ástam bele magam nagyon, ezért nem tudom, hogy mik azok és nem is másoltam le, tehát ezek nem segíthetnek. Ott van viszont Anthony ereje! Körülnéztem a szobába és észrevettem egy fém asztalkát az egyik fal mellett.
Rákoncentráltam és az asztal a levegőbe emelkedett. Egy ideig egy helyben lebegtettem, majd teljes erőmből az ajtóhoz vágtam. Az ajtónak nem lett semmi baja, viszont az asztal, ripityára tört. Ajjaj, ez nem jó. Milyen ez az ajtó, vámpír biztos? Mivel az asztal széttört és mást tárgy nem volt a zárkában, az ajtóhoz vágható tárgyak száma ezzel le is nullázódott. Viszont jó ötletnek tűnt felvonni az elmémre anyám mentális pajzsát. Nem tudtam milyen képességei vannak itt a vámpíroknak, de abból, amiket Adam elmesélt egész félelmetesek lehetnek. Így legalább az agyam biztonságban van tőlük. Nem tudom úgy kiterjeszteni, mint anya, de most nem is ez a célom. Elég, ha engem véd.
Fogalmam nincs mennyi idő telhetett el, de úgy látszik elaludtam nagy gondolkodásomban, amivel végül semmire sem jutottam. Mikor felálltam a földről, közeledő léptek zaját hallottam meg. Kinyílott a zárkám ajtaja és egy fiú jött be rajta. Olyan magas volt, mint én és a szeme pedig rubinvörös volt. Ijesztő látványt nyújtott. Gyorsan „letapogattam” a képességét és egy kis koncentrálás után rájöttem, hogy nagy bajban vagyok. Ez a vámpír ki tudja kapcsolni az érzékeimet! Amilyen gyorsan csak tudtam lemásoltam és egy kicsit megnyugodtam, amikor magamnak tudhattam ezt a képességet. Talán ezzel már juthatok valamire. Aztán rájöttem, hogy felesleges volt aggódnom. A pajzson nem juthat át a képessége! Amíg az elmémen van, nem érhet baj. Ettől aztán határozottan felvidultam, de örömöm nem tartott sokáig. A fiú szó nélkül megragadott és kihúzott a zárkámból.
- Hová viszel? – kérdeztem dühösen.
- Aro hívatott – mondta nemes egyszerűséggel.
- És, ha nem akarok menni? – kérdeztem pimaszul és megálltam.
- Márpedig jönni fogsz! – Azzal megtaszított hátulról.
- Hülye! – morogtam a bajszom alatt. Már egy csomó ideje haladtunk, amikor végre egy nagy teremhez értünk, ami tele volt vámpírokkal. Amikor benyitottunk az ajtón minden szem rám szegeződött. Aro szólalt meg legelőször.
- Elizabeth! Csakhogy megérkeztél! – kiáltotta. – Be szeretném mutatni a családomnak a bámulatos képességed! – mondta lelkendezve. Kezdett bennem körvonalazódni, mit is akar, és amikor újra megszólalt a sejtésem beigazolódott.
- Jane, drágám. Csak, ahogy megbeszéltük. Nézzük, mit reagál rá. – Jane angyalian elmosolyodott, majd rám pillantott. Vártam, hogy mi következik, de semmi nem történt. Újra használtam az adottságom és megéreztem a képességét. Te jó ég! Ez a lány kínozni tud! Újra hálát adtam az égnek, anyám képességért. Majd egy pillanat múlva rájöttem mit jelent ez. Rám nem hat az ő képessége, de én letudom azt másolni és… Ördögien elmosolyodtam. Gyorsan magaménak tudtam a képességét és Jane vicsorgó képére koncentráltam. Nemsokára meg is lett az eredménye. Jane arca eltorzult a fájdalomtól és a földre esett. Egy fájdalmas sikoly hagyta el a torkát, majd megfeszült testtel vonaglott a földön. Pár másodpercig még hagytam, hadd szenvedjen, majd abbahagytam. Jane lihegve kelt fel, majd elhátrált előlem. Az összes vámpír kigúvadt szemmel bámult engem, kivéve Aro-t. Ő harsány kacagásra fakadt.
- Hát ez csodálatos! – kiáltotta nevetve. Jane mérgesen fújt rá, mire én is elnevettem magam. Hülye kis törpe.
- Vezesd vissza a cellájába, Alec! – mondta Aro még mindig vidáman. – Mára ennyi elég is volt. Viszlát, Elizabeth! – Alec újra megszorította a karomat és elkezdett a zárkám felé húzni. Én még utoljára visszafordultam rávigyorogtam Jane-re, mire az vinnyogva a földre zuhant. Újra felkacagtam és utána készségesen mentem a cellám felé…
Megjegyzés: Hali! Ezt a fejezetet kettészedem. Ez Elizabeth szemszögéből lesz, a második rész, pedig Bella szemszögéből. A komi határ most is él. Amint megvan a 10, hozom az új fejit =) Azt elárulom, hogy nekem ez a fejezet a személyes kedvencem :D Remélem nektek is tetszeni fog =) Jó olvasást!
Elizabeth szemszöge
Mikor kinyitottam a szemem egy sötét lyukban találtam magam. Jól láttam, de azért annyira nem jól, mint egy rendes vámpír. Ezért meg kellett magam erőltetnem, hogy észrevegyem az ajtó mellett álló, sötétbe burkolózó idegent.
- Hol vagyok? – kérdeztem erőtlen hangon, a fejem még kicsit zúgott és hirtelen képek kezdtek el száguldozni a szemeim elől. Egy ember az úton… Nem mozdul… Nem tudok fékezni… A fal és a sötétség…
- Mi történt velem? – kérdeztem most már emelt hangon. Próbáltam érzékelni a vámpír képességét az adottságommal, hogy ha támadna, akkor ellene tudjam fordítani, de semmi veszélyeset nem észleltem, nem támadó képessége volt. Még jobban rákoncentráltam és megéreztem az erejét. Valamiféle gondolatolvasás lehetett. Szükség esetére lemásoltam, de nem állt szándékomban használni.
- Olaszországban vagy, gyermekem – mondta a férfi nyájasan. Felfordult tőle a gyomrom.
- Na, és miért vagyok itt? – kérdeztem flegmán.
- Sajnálom, hogy erőszakkal kellett elhoznunk onnan. Úgy terveztem, hogy az egész családod önszántából jön és most, hogy ott van veletek a Cullen család, természetesen Edwardot és a bájos Alice-t is szívesen vártam volna, de hát Adamben sajnos csalódnom kellett. Nem sikerülhetett a tervem nélküle ezért erőszakhoz folyamodtam. Nagyon bánt engem, de nem tehetek ellene semmit – suttogta halkan és szívélyesen. A hangjától a hideg futkosott a hátamon.
- Istenem milyen modortalan is vagyok! – kiáltott fel hirtelen. - Még be sem mutatkoztam! A nevem Aro. – Sziszegve fújtam ki a levegőt. A francba! Hát persze! Ki
más? Természetes, hogy a Volturi rabolt el!
- Mondhatnám, hogy örülök, de hazudnék! – vetettem oda neki nyersen.
- Oh, Elizabeth! Sajnálom, hogy így állsz hozzá! Szerettelek volna téged megtartani, de sajnos nem lehet. Nem csak azért mert engedetlen vagy. Sőt, ez tetszik! Ilyen tulajdonságokat keresek a testőreimben. Tüzes és harcos! Csodálatos alany lennél! – mondta vágyakozva.
- Hát akkor miért nem tart meg? – kérdeztem óvatosan. Nem szerettem volna idő előtt meghalni. Sőt, soha nem szerettem volna meghalni!
- Meg kell, hogy büntessem Adamet. Nem tűröm az árulást! Már pedig azzal, hogy elárulta nektek, miért van ott, sajnos elkövette a legsúlyosabb bűnt. Hátat fordított urának és a vesztét akarta.
- Adam nem akarta a veszteteket! Csak kilépett. Ebbe az ostoba klánba nincs szabad akarat?! – kiáltottam dühösen.
- Már, hogyne volna! – kiáltotta Aro mosolyogva, de aztán mosolya eltűnt és közelebb lépett hozzám, majd pofon vágott. Az erejétől nekirepültem cellám falának.
- Látom egy kicsit engedelmességre kellene téged tanítani! Oh, de várj csak! Erre inkább nem pazarlom az időmet! Egy hét múlva úgyis meghalsz! – mondta gúnyosan és kilépett a zárkám ajtaján. Egy valamit azonban nem értettem.
- Ha kell magának a képességem miért öl meg? És ha megöl, miért csak egy hét múlva?
– Aro kedvesen mosolyogva vissza fordult.
- Kedvesem, azért öllek meg, mert rájöttem, hogy a te halálod nagyobb büntetés Adamnek, mintha őt magát ölném meg. A képességedre meg nincs annyira nagyon szükségem. Te csak másoló vagy, vagyis amikre képes vagy, nekem azok már megvannak egyszer. Nincs szükségem többre. A halálod, pedig azért egy hét múlva lesz, mert addig, játszok veled egy kicsit! – mondta mosolyogva, majd elment.
Amikor egyedül maradtam lekuporodtam a cellám sarkába. A fejemet a kezeimbe temettem és azon gondolkodtam, hogyan tudnák megszökni. Végigfuttattam az agyamban azokat a képességeket, amiket lemásoltam és már az enyémek. A Cullen család egyes tagjain éreztem, hogy vannak képességeik, de nem ástam bele magam nagyon, ezért nem tudom, hogy mik azok és nem is másoltam le, tehát ezek nem segíthetnek. Ott van viszont Anthony ereje! Körülnéztem a szobába és észrevettem egy fém asztalkát az egyik fal mellett.
Rákoncentráltam és az asztal a levegőbe emelkedett. Egy ideig egy helyben lebegtettem, majd teljes erőmből az ajtóhoz vágtam. Az ajtónak nem lett semmi baja, viszont az asztal, ripityára tört. Ajjaj, ez nem jó. Milyen ez az ajtó, vámpír biztos? Mivel az asztal széttört és mást tárgy nem volt a zárkában, az ajtóhoz vágható tárgyak száma ezzel le is nullázódott. Viszont jó ötletnek tűnt felvonni az elmémre anyám mentális pajzsát. Nem tudtam milyen képességei vannak itt a vámpíroknak, de abból, amiket Adam elmesélt egész félelmetesek lehetnek. Így legalább az agyam biztonságban van tőlük. Nem tudom úgy kiterjeszteni, mint anya, de most nem is ez a célom. Elég, ha engem véd.
Fogalmam nincs mennyi idő telhetett el, de úgy látszik elaludtam nagy gondolkodásomban, amivel végül semmire sem jutottam. Mikor felálltam a földről, közeledő léptek zaját hallottam meg. Kinyílott a zárkám ajtaja és egy fiú jött be rajta. Olyan magas volt, mint én és a szeme pedig rubinvörös volt. Ijesztő látványt nyújtott. Gyorsan „letapogattam” a képességét és egy kis koncentrálás után rájöttem, hogy nagy bajban vagyok. Ez a vámpír ki tudja kapcsolni az érzékeimet! Amilyen gyorsan csak tudtam lemásoltam és egy kicsit megnyugodtam, amikor magamnak tudhattam ezt a képességet. Talán ezzel már juthatok valamire. Aztán rájöttem, hogy felesleges volt aggódnom. A pajzson nem juthat át a képessége! Amíg az elmémen van, nem érhet baj. Ettől aztán határozottan felvidultam, de örömöm nem tartott sokáig. A fiú szó nélkül megragadott és kihúzott a zárkámból.
- Hová viszel? – kérdeztem dühösen.
- Aro hívatott – mondta nemes egyszerűséggel.
- És, ha nem akarok menni? – kérdeztem pimaszul és megálltam.
- Márpedig jönni fogsz! – Azzal megtaszított hátulról.
- Hülye! – morogtam a bajszom alatt. Már egy csomó ideje haladtunk, amikor végre egy nagy teremhez értünk, ami tele volt vámpírokkal. Amikor benyitottunk az ajtón minden szem rám szegeződött. Aro szólalt meg legelőször.
- Elizabeth! Csakhogy megérkeztél! – kiáltotta. – Be szeretném mutatni a családomnak a bámulatos képességed! – mondta lelkendezve. Kezdett bennem körvonalazódni, mit is akar, és amikor újra megszólalt a sejtésem beigazolódott.
- Jane, drágám. Csak, ahogy megbeszéltük. Nézzük, mit reagál rá. – Jane angyalian elmosolyodott, majd rám pillantott. Vártam, hogy mi következik, de semmi nem történt. Újra használtam az adottságom és megéreztem a képességét. Te jó ég! Ez a lány kínozni tud! Újra hálát adtam az égnek, anyám képességért. Majd egy pillanat múlva rájöttem mit jelent ez. Rám nem hat az ő képessége, de én letudom azt másolni és… Ördögien elmosolyodtam. Gyorsan magaménak tudtam a képességét és Jane vicsorgó képére koncentráltam. Nemsokára meg is lett az eredménye. Jane arca eltorzult a fájdalomtól és a földre esett. Egy fájdalmas sikoly hagyta el a torkát, majd megfeszült testtel vonaglott a földön. Pár másodpercig még hagytam, hadd szenvedjen, majd abbahagytam. Jane lihegve kelt fel, majd elhátrált előlem. Az összes vámpír kigúvadt szemmel bámult engem, kivéve Aro-t. Ő harsány kacagásra fakadt.
- Hát ez csodálatos! – kiáltotta nevetve. Jane mérgesen fújt rá, mire én is elnevettem magam. Hülye kis törpe.
- Vezesd vissza a cellájába, Alec! – mondta Aro még mindig vidáman. – Mára ennyi elég is volt. Viszlát, Elizabeth! – Alec újra megszorította a karomat és elkezdett a zárkám felé húzni. Én még utoljára visszafordultam rávigyorogtam Jane-re, mire az vinnyogva a földre zuhant. Újra felkacagtam és utána készségesen mentem a cellám felé…
2010. augusztus 5., csütörtök
6. fejezet
Megjegyzés: Nagyon hamar összegyűlt a tíz kommentár és ettől mérhetetlenül boldog vagyok, attól meg még jobban, hogy hárommal túl is szárnyaltátok =) Szeretlek titeket! Most is él a komi határ, tehát, ha összegyűlik a tíz, azután nap jön az új feji :) Jó olvasást!
Adam szemszöge
Idegesen járkáltam fel - alá a szobámban. Túl messzire mentem. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog, de ha eddig nem cselekedtem, akkor legalább most meg kell tennem, most, hogy a Cullen család megjelent főleg nem csinálhatom tovább. Előkaptam a mobilom a zsebemből és tárcsáztam Felix számát. Kettőt csöngött aztán felvette.
- Halló – szólt bele mély dörmögő hangon.
- Felix? Itt Adam!
- Adam, haver! Mi van veled? Ezer éve nem beszéltünk! – mondta és jót nevetett saját viccén, én nem nevettem vele.
- Üzenetem van Aro-nak. Kiszállok, Felix. Nem figyelem tovább őket. Beleszerettem. Most már ő a mindenem. Sajnálom. – Azzal letettem a telefont. Nem tudtam ezzel mit szabadítottam magamra, de már csak Elizabeth érdekelt és tudtam, hogy nem titkolhatom tovább. El kell mondanom neki mi folyik itt már tíz éve…
Volterrában
Felix mögött vadul lobogott a szürke köpeny, ahogy sietett urához közölni a nem épp kellemes hírt, mikor Aro elé ért, térdre esett.
- Mester! – susogta.
- Gyermekem, valami híred van számomra? – kérdezte Aro nyájasan. Felix, nem mert ura szemébe nézni. Csak a hírhozó volt, de félt mestere haragjától.
- Uram, Adam nem csinálja tovább. Nem figyeli tovább őket. Beleszeretett a lányba, akivel csak játszania kellett volna, kilépett. – Felix miután befejezte a mondandóját szemét újra a padlóra szegezte és várta Aro jogos haragját.
- Hát ezzel… kicsit bonyolultabb lett az ügy. Adam, mindenesetre megkapja a méltó büntetését, de sietnünk kell. Most már nem csinálhatjuk finoman. Drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnunk – mondta Aro és egy cseppet sem tűnt dühösnek…
Bella szemszöge
Amikor megláttam belépni a házamba az összes Cullent a szívem, mintha újra indult volna, persze ez lehetetlen, de olyan nagy szeretet keletkezett bennem, hogy alig bírtam el. A bevásárlóközpontba nem volt időm Alice-re, mert lefoglalt Edward, de most hogy megint láttam, végre felfogtam, hogy ő is itt van.
- Ó, Alice! – kiáltottam és szorosan a karomba zártam, ha tudtam volna még sírni, alighanem most megállíthatatlanul bőgtem volna. Miután jól megszorongattam Alice-t, Esme következett, aki egy csókot nyomott a homlokomra és a fülembe suttogta, hogy örül, hogy életben lát. Carlisle, szorosan magához ölelt és azonnal megkérdezte beszélgethet-e az ikrekkel, a szemében lázas tudásszomj csillogott. Emmett, harsányan kinevetett, amikor bejelentettük Edwarddal, hogy újra együtt vagyunk.
- Tudtam, hogy nem fogsz rá haragudni egy percet sem, Bella! – mondta kacagva. – Ahhoz túlságosan ragaszkodsz hozzá. – Nyelvet nyújtottam rá. Emmett sosem változik.
- Örülök, hogy újra látlak, Bella! – mondta Rosalie és kipréselt magából egy kedves mosolyt, ezen aztán nagyon elcsodálkoztam. Na, hát! Rosalie ilyenre is képes? Jasper pedig így üdvözölt:
- Nagyon össze vagy zavarodva, Bella! – mikor ráfintorogtam, elvigyorodott.
- Örülök, hogy megint láthatlak! – mondta még mindig vigyorogva.
- Én is, Jasper!
- Tehát, Bella el kell mesélned mi történt veled az elmúlt években! – csiripelte Alice. Elkezdtem ugyanazt a történetet, amit már Edwardnak is elmeséltem a kocsiban. Ő figyelmesen hallgatott és néha-néha nyomott egy puszit az arcomra. Mikor végeztem a történettel megkértem, hogy ők meséljenek.
- Most mondjátok el ti, mi volt az alatt, amíg nem láttuk egymást! – kértem őket, de mikor Edward belekezdett volna, Alice összerezzent és a szeme a távolba révedt.
- Mit látsz, Alice? – kérdezte Jasper idegesen, alighanem nem volt minden rendben Alice érzései körül és ettől én is ideges lettem.
- A Volturi. – suttogta Alice. – Idejön, nagyjából tízen a testőrségből, de sehogy sem látom mi a céljuk, pedig azt érzem, hogy konkrét okkal jönnek. – Alighogy befejezte kivágódott az ajtó és Adam rohant be rajta.
- Elizabeth! Sajnálom el kellett volna mondanom, de eddig nem tettem. Tudom, hogy most már lehet, hogy késő, de bízom benne, hogy nem! – hadarta, de amikor meglátta Cullenéket a torkára forrt a szó.
- Adam! Mit kellett volna elmondanod? Mi folyik itt? – kérdezte Elizabeth és Alice felé fordult. – És miért jön ide a Volturi?
- Idejön? – kérdezte Adam kétségbeesetten.
- Tudod, hogy miért? – kérdezte Edward.
- Nem, de én nekik dolgoztam! – mondta Adam meggyötörtem.
- Igen, ezt tudjuk! – mondta Elizabeth, nem értette, ahogy senki sem, hogy mire akart Adam kilyukadni.
- Nem érted! Én egészen ma délutánig nekik dolgoztam. Az volt a dolgom, hogy megfigyeljelek titeket. Azt nem tudom miért, csak tíz éve amikor megszülettetek, ideküldtek Amerikába, hogy figyeljelek titeket. Azt akarták, hogy szeress belém, hogy teljesen a közeletekbe férkőzhessek. Információkat kellet szolgáltatnom nekik a képességeitekről, arról, hogy hogyan éltek, hogy mivé fejlődtök, amikor még csak gyerekek voltatok. Fogalmam nem volt, hogy minek kell nekik az információ, de egyre csak küldtem nekik, de hiba csúszott a számításaimba. Tényleg szerelmes lettem beléd, Elizabeth! És ma megmondtam nekik, hogy ennyi volt. Kiszálltam. Többé tényleg nem vagyok a Volturi tagja! Meg tudsz bocsátani? – kérdezte Adam fájdalmas képpel. Elizabeth meg mintha… lefagyott volna.
- Kérlek, menj el! – mondta remegő hangon.
- De, Elizabeth… Kérlek! – könyörgött Adam.
- Takarodj innen! – ordította Elizabeth. – Soha többé nem akarlak látni! A nyakunkra hoztad a Volturit! Gyűlöllek! Kifelé! – A lányom magából kikelve üvöltözött, de most egyet értettem vele. Adam, elárult minket. Adam megadó képpel kihátrált az ajtón és hallottuk, ahogy a kocsija kerekei felvisítanak, amikor elhajt a ház elől.
- Elizabeth… - kezdtem volna, de felemelte a kezét.
- Kérlek, most… hagyj! – Azzal felrohant a szobájába.
Elizabeth szemszöge
Rávetettem magam az ágyamra és most úgy festhettem, mint valami tragikus hős, de nem érdekelt. A szívem összetört, ezer darabra és már nem lehet összeragasztani. Adam, akiben a legjobban bíztam és teljes szívemből szerettem, elárult. Ráadásul veszélybe sodorta a családom és nem csak minket, hanem a Cullenöket is, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a mi családunk és a Cullen család az egy, már összetartozunk, mindannyian egy család vagyunk. Ettől aztán csak még jobban gyűlöltem Adamet. Miért kellett másokat is belekeverni? És miért pont azt kellett eljátszania, hogy énbelém szerelmes? Jó móka volt összetörni a lelkem?
- Gyűlöllek! – ordítottam hangosan, de a hangom elcsuklott a zokogástól, aztán meg arra is rájöttem, hogy nem is igaz. A francba, hát persze, hogy nem gyűlölöm! A szerelem nem olyan, hogy te magad döntheted el, hogy szereted-e a másikat, vagy sem. Egyszerűen szereted, és nem tudsz mást érezni iránta. Na, jó néha tudod utálni, mint én most, de ez az utálat sem tudja elfedni azt a mély őszinte szerelmet, amit érzek. És ő is szeret engem, hiszen az mondta! És ha nem így lenne miért mondta volna el az egész történetet?
- Szeret! – suttogtam rekedten. Letöröltem az arcomról a könnyeket és elindultam az ajtó felé. Az asztalról gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat és lerohantam a lépcsőn.
- Majd jövök! – kiáltottam be a nappaliba. Gyorsan bevágódtam a kocsimba és elindultam Adam háza felé. Még félúton sem járhattam, amikor megláttam egy embert az úton, aki nem mozdult előlem. Dudáltam, de meg se moccant. Arra már nem volt időm, hogy fékezzek, hát elrántottam a kormányt és egy tömör falnak hajtottam. Majd az érzékeim eltűntek. Nem hallottam, nem láttam és nem éreztem semmit.
Bella szemszöge
Aggódtam Elizabethért. Este, amikor elment nem mondta, hogy hová megy, de nyilvánvaló volt, hogy Adamhez. Edward megnyugtatott, hogy a gondolataiban meglátta, hogy ki akar békülni Adammel, de már délután volt. Majdnem egy teljes napot nála töltött úgy, hogy fel sem hívott. Ez nem vall rá, hát fogtam a telefont és tárcsáztam a számát, de csak a rögzítője vette fel. Ezt is furcsállottam, a telefonját mindig felveszi. Lehet, hogy lemerült – gondoltam és hívtam Adamet.
- Igen? – szólt bele a telefonba.
- Adam? Szia, Bella vagyok! Csak Elizabethttel szeretnék beszélni. Oda tudnád adni? A saját mobilját nem veszi fel. – Adam furcsán hallgatott, majd végül megszólalt.
- Bella, Elizabeth nem járt nálam…
Megjegyzés: Nagyon hamar összegyűlt a tíz kommentár és ettől mérhetetlenül boldog vagyok, attól meg még jobban, hogy hárommal túl is szárnyaltátok =) Szeretlek titeket! Most is él a komi határ, tehát, ha összegyűlik a tíz, azután nap jön az új feji :) Jó olvasást!
Adam szemszöge
Idegesen járkáltam fel - alá a szobámban. Túl messzire mentem. Nem szabadott volna hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog, de ha eddig nem cselekedtem, akkor legalább most meg kell tennem, most, hogy a Cullen család megjelent főleg nem csinálhatom tovább. Előkaptam a mobilom a zsebemből és tárcsáztam Felix számát. Kettőt csöngött aztán felvette.
- Halló – szólt bele mély dörmögő hangon.
- Felix? Itt Adam!
- Adam, haver! Mi van veled? Ezer éve nem beszéltünk! – mondta és jót nevetett saját viccén, én nem nevettem vele.
- Üzenetem van Aro-nak. Kiszállok, Felix. Nem figyelem tovább őket. Beleszerettem. Most már ő a mindenem. Sajnálom. – Azzal letettem a telefont. Nem tudtam ezzel mit szabadítottam magamra, de már csak Elizabeth érdekelt és tudtam, hogy nem titkolhatom tovább. El kell mondanom neki mi folyik itt már tíz éve…
Volterrában
Felix mögött vadul lobogott a szürke köpeny, ahogy sietett urához közölni a nem épp kellemes hírt, mikor Aro elé ért, térdre esett.
- Mester! – susogta.
- Gyermekem, valami híred van számomra? – kérdezte Aro nyájasan. Felix, nem mert ura szemébe nézni. Csak a hírhozó volt, de félt mestere haragjától.
- Uram, Adam nem csinálja tovább. Nem figyeli tovább őket. Beleszeretett a lányba, akivel csak játszania kellett volna, kilépett. – Felix miután befejezte a mondandóját szemét újra a padlóra szegezte és várta Aro jogos haragját.
- Hát ezzel… kicsit bonyolultabb lett az ügy. Adam, mindenesetre megkapja a méltó büntetését, de sietnünk kell. Most már nem csinálhatjuk finoman. Drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnunk – mondta Aro és egy cseppet sem tűnt dühösnek…
Bella szemszöge
Amikor megláttam belépni a házamba az összes Cullent a szívem, mintha újra indult volna, persze ez lehetetlen, de olyan nagy szeretet keletkezett bennem, hogy alig bírtam el. A bevásárlóközpontba nem volt időm Alice-re, mert lefoglalt Edward, de most hogy megint láttam, végre felfogtam, hogy ő is itt van.
- Ó, Alice! – kiáltottam és szorosan a karomba zártam, ha tudtam volna még sírni, alighanem most megállíthatatlanul bőgtem volna. Miután jól megszorongattam Alice-t, Esme következett, aki egy csókot nyomott a homlokomra és a fülembe suttogta, hogy örül, hogy életben lát. Carlisle, szorosan magához ölelt és azonnal megkérdezte beszélgethet-e az ikrekkel, a szemében lázas tudásszomj csillogott. Emmett, harsányan kinevetett, amikor bejelentettük Edwarddal, hogy újra együtt vagyunk.
- Tudtam, hogy nem fogsz rá haragudni egy percet sem, Bella! – mondta kacagva. – Ahhoz túlságosan ragaszkodsz hozzá. – Nyelvet nyújtottam rá. Emmett sosem változik.
- Örülök, hogy újra látlak, Bella! – mondta Rosalie és kipréselt magából egy kedves mosolyt, ezen aztán nagyon elcsodálkoztam. Na, hát! Rosalie ilyenre is képes? Jasper pedig így üdvözölt:
- Nagyon össze vagy zavarodva, Bella! – mikor ráfintorogtam, elvigyorodott.
- Örülök, hogy megint láthatlak! – mondta még mindig vigyorogva.
- Én is, Jasper!
- Tehát, Bella el kell mesélned mi történt veled az elmúlt években! – csiripelte Alice. Elkezdtem ugyanazt a történetet, amit már Edwardnak is elmeséltem a kocsiban. Ő figyelmesen hallgatott és néha-néha nyomott egy puszit az arcomra. Mikor végeztem a történettel megkértem, hogy ők meséljenek.
- Most mondjátok el ti, mi volt az alatt, amíg nem láttuk egymást! – kértem őket, de mikor Edward belekezdett volna, Alice összerezzent és a szeme a távolba révedt.
- Mit látsz, Alice? – kérdezte Jasper idegesen, alighanem nem volt minden rendben Alice érzései körül és ettől én is ideges lettem.
- A Volturi. – suttogta Alice. – Idejön, nagyjából tízen a testőrségből, de sehogy sem látom mi a céljuk, pedig azt érzem, hogy konkrét okkal jönnek. – Alighogy befejezte kivágódott az ajtó és Adam rohant be rajta.
- Elizabeth! Sajnálom el kellett volna mondanom, de eddig nem tettem. Tudom, hogy most már lehet, hogy késő, de bízom benne, hogy nem! – hadarta, de amikor meglátta Cullenéket a torkára forrt a szó.
- Adam! Mit kellett volna elmondanod? Mi folyik itt? – kérdezte Elizabeth és Alice felé fordult. – És miért jön ide a Volturi?
- Idejön? – kérdezte Adam kétségbeesetten.
- Tudod, hogy miért? – kérdezte Edward.
- Nem, de én nekik dolgoztam! – mondta Adam meggyötörtem.
- Igen, ezt tudjuk! – mondta Elizabeth, nem értette, ahogy senki sem, hogy mire akart Adam kilyukadni.
- Nem érted! Én egészen ma délutánig nekik dolgoztam. Az volt a dolgom, hogy megfigyeljelek titeket. Azt nem tudom miért, csak tíz éve amikor megszülettetek, ideküldtek Amerikába, hogy figyeljelek titeket. Azt akarták, hogy szeress belém, hogy teljesen a közeletekbe férkőzhessek. Információkat kellet szolgáltatnom nekik a képességeitekről, arról, hogy hogyan éltek, hogy mivé fejlődtök, amikor még csak gyerekek voltatok. Fogalmam nem volt, hogy minek kell nekik az információ, de egyre csak küldtem nekik, de hiba csúszott a számításaimba. Tényleg szerelmes lettem beléd, Elizabeth! És ma megmondtam nekik, hogy ennyi volt. Kiszálltam. Többé tényleg nem vagyok a Volturi tagja! Meg tudsz bocsátani? – kérdezte Adam fájdalmas képpel. Elizabeth meg mintha… lefagyott volna.
- Kérlek, menj el! – mondta remegő hangon.
- De, Elizabeth… Kérlek! – könyörgött Adam.
- Takarodj innen! – ordította Elizabeth. – Soha többé nem akarlak látni! A nyakunkra hoztad a Volturit! Gyűlöllek! Kifelé! – A lányom magából kikelve üvöltözött, de most egyet értettem vele. Adam, elárult minket. Adam megadó képpel kihátrált az ajtón és hallottuk, ahogy a kocsija kerekei felvisítanak, amikor elhajt a ház elől.
- Elizabeth… - kezdtem volna, de felemelte a kezét.
- Kérlek, most… hagyj! – Azzal felrohant a szobájába.
Elizabeth szemszöge
Rávetettem magam az ágyamra és most úgy festhettem, mint valami tragikus hős, de nem érdekelt. A szívem összetört, ezer darabra és már nem lehet összeragasztani. Adam, akiben a legjobban bíztam és teljes szívemből szerettem, elárult. Ráadásul veszélybe sodorta a családom és nem csak minket, hanem a Cullenöket is, de aztán rá kellett döbbennem, hogy a mi családunk és a Cullen család az egy, már összetartozunk, mindannyian egy család vagyunk. Ettől aztán csak még jobban gyűlöltem Adamet. Miért kellett másokat is belekeverni? És miért pont azt kellett eljátszania, hogy énbelém szerelmes? Jó móka volt összetörni a lelkem?
- Gyűlöllek! – ordítottam hangosan, de a hangom elcsuklott a zokogástól, aztán meg arra is rájöttem, hogy nem is igaz. A francba, hát persze, hogy nem gyűlölöm! A szerelem nem olyan, hogy te magad döntheted el, hogy szereted-e a másikat, vagy sem. Egyszerűen szereted, és nem tudsz mást érezni iránta. Na, jó néha tudod utálni, mint én most, de ez az utálat sem tudja elfedni azt a mély őszinte szerelmet, amit érzek. És ő is szeret engem, hiszen az mondta! És ha nem így lenne miért mondta volna el az egész történetet?
- Szeret! – suttogtam rekedten. Letöröltem az arcomról a könnyeket és elindultam az ajtó felé. Az asztalról gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat és lerohantam a lépcsőn.
- Majd jövök! – kiáltottam be a nappaliba. Gyorsan bevágódtam a kocsimba és elindultam Adam háza felé. Még félúton sem járhattam, amikor megláttam egy embert az úton, aki nem mozdult előlem. Dudáltam, de meg se moccant. Arra már nem volt időm, hogy fékezzek, hát elrántottam a kormányt és egy tömör falnak hajtottam. Majd az érzékeim eltűntek. Nem hallottam, nem láttam és nem éreztem semmit.
Bella szemszöge
Aggódtam Elizabethért. Este, amikor elment nem mondta, hogy hová megy, de nyilvánvaló volt, hogy Adamhez. Edward megnyugtatott, hogy a gondolataiban meglátta, hogy ki akar békülni Adammel, de már délután volt. Majdnem egy teljes napot nála töltött úgy, hogy fel sem hívott. Ez nem vall rá, hát fogtam a telefont és tárcsáztam a számát, de csak a rögzítője vette fel. Ezt is furcsállottam, a telefonját mindig felveszi. Lehet, hogy lemerült – gondoltam és hívtam Adamet.
- Igen? – szólt bele a telefonba.
- Adam? Szia, Bella vagyok! Csak Elizabethttel szeretnék beszélni. Oda tudnád adni? A saját mobilját nem veszi fel. – Adam furcsán hallgatott, majd végül megszólalt.
- Bella, Elizabeth nem járt nálam…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)