Előszó

- Edward – suttogtam, mikor lágy bőre végigsimított a csípőmön. Amit most csináltunk… Ez valami új volt. Tovább mentünk, sokkal tovább. Nem tudtunk megálljt parancsolni magunknak és megtörtént, amire már régóta vágytam. Magáévá tett.

1. fejezet

Mosolyogva emlékeztem vissza arra az éjszakára. Nem nagyon figyeltem az útra, pedig nem ártott volna azt a tényt nézve, hogy hajlamos vagyok közveszélyes lenni. De csak az az éjszaka járt az eszembe. Azok a mámoros percek, vagy órák? Azok a finom érintések… Felsóhajtottam. Most jutott először eszembe ez a csodálatos dolog napok óta, ugyanis elég fájdalmas dolog uralta az elmém. Az a borzalmas szülinapi parti. Amikor Jasper majdnem megölt és Edward...valahogy…elment. Úgy értem itt van, de az esze valahol máshol. Nem néz rám már úgy, nem ölel meg szeretettel, inkább, mintha csak… kényszerből tenné. De erre nem gondolhattam! Hagyd abba Bella! – róttam magam gondolatban. Tudtam, hogy hülyeség az egész, de nem tudtam kiverni a fejemből. Befordultam a házunk felhajtójára és megláttam Edward ezüst Volvóját. Ettől szaporábban kezdett verni a szívem és elöntött valamilyen furcsa érzés. Talán félelem lett volna? Nem tudtam megítélni. Lassan kikászálódtam a furgonomból és ekkor vettem észre, hogy Edward nem a házban - ahogy gondoltam -, hanem kint egy fának támaszkodva vár rám. Odasiettem hozzá.
- Edward, valami baj van? – kérdeztem tőle szorongva, de ő nem válaszolt. Egyszerűen csak megragadta a kezem és az erdő felé húzott.
- Mi a…? – de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Hirtelen szembe fordult velem. A tekintete furcsán üres volt. Kiveszett belőle minden élet. Hirtelen émelygés fogott el.
- Bella… - kezdte fakó hangon. – Sajnálom, hogy így kell közölnöm, de sietnem kell és szeretném, ha gyorsan túlesnénk rajta. Én már… nem szeretlek téged. Rájöttem, hogy nem ámíthatlak tovább. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. Sajnálom, tényleg, de hidd el így a legjobb neked és nekem is. Elmegyünk Forksból és soha többet nem látsz bennünket. Neked normális életet kell élned és én ebbe nem férek bele. Sajnálom. – A fejem szétesett. Nem értettem. Mit beszél? Hogy már nem szeret? De hát ez lehetetlen!
- Edward, ez nem igaz! Tudom, hogy szeretsz – mondtam neki erőtlenül suttogva, de ő ahelyett, hogy biztosított volna róla, hogy tényleg így van, még kegyetlenebbül megsebzett.
- Nem, Bella! Lehet, hogy régebben szerettelek, de most már biztosan nem. Kérlek, értsd meg! – Ekkor összetörtem, a testem szilánkokra hullott és nem értettem, hogyha meghaltam miért érzek még mindig ilyen kegyetlen fájdalmat. Edward sarkon fordult és elrohant. Kiszakította magát az életemből.
- Edward! – suttogtam erőtlenül. – Kérlek, gyere vissza! Kérlek… - De nem jött. Magamra hagyott. Eltűnt. Vége lett. Az életem megszűnt. Meghaltam.
***
A házban tértem magamhoz. Nem tudtam, hogyan kötöttem ki itt, de egyszer csak Charlie nappaliját láttam magam körül. Apám a kanapén ült és a meccset figyelte, de mikor beértem rám pillantott. Nem tudom mit láthatott az arcomon, de nagyon megrémítette, mert ideges hangon kérdezgetett.
- Bella, valami baj van? – Nem válaszoltam csak meredtem magam elé élettelenül.
- Mi történt? Bajod esett? Ki bántott? Edward volt? – kérdezte már inkább dühösen, mint ijedten. Edward neve hallatán összerezzentem.
- Elment… - suttogtam Charlie-nak. – Elhagyott – Hirtelen Apámra kaptam a tekintetem és észrevettem az aggodalmat a szemeiben.
- De, Bella…Jól vagy? – kérdezte óvatosan. Ezen majdnem felnevettem, hát úgy nézek ki, mint aki jól van?
- Nem Apa, nem vagyok jól. – Sarkon fordultam és felmentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót az ágyhoz sétáltam és lefeküdtem, majd a plafont kezdtem el bámulni és vártam, hogy az irdatlan fájdalom - melyből eddig csak ízelítőt kaptam – beterítsen. Nem kellett sokáig várnom. Elöntött a kín. Mázsás súllyal nehezedett rám a tudat, hogy egyedül vagyok. Magamra maradtam. Soha többé nem fogom látni az arcát, nem fogom újra megérinteni kemény bőrét, nem fogom érezni az illatát. Nem fogom tudni, hogy velem van, és hogy vigyáz rám. Elment, pedig megígérte, hogy mindig velem marad. Hazudott megszegte az ígéreteit. Azt mondta mindig szeretni fog.
Kitört belőlem a zokogás. Egész délután folytak a könnyeim. Eláztattam az egész ágyam, de csak sírtam és sírtam. Lassan a könnyektől már nem is kaptam levegőt. Zihálva lélegeztem és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Amint rágondoltam újra elöntött a borzalmas agónia és a könnyeim megállíthatatlan folyamként csurogtak végig az arcomon. Késő éjszaka aztán elnyomott az álom, de amíg aludtam addig sem hagyott nyugodni a fájdalom. Egész éjszaka azok a képek peregtek a szemem előtt, amikor Edward az utolsó szavait intézte hozzám. Úgy ébredtem, ahogy elaludtam. Zokogva. Át akartam fordulni a másik oldalamra, de megcsavarodott a gyomrom és ki kívánkozott belőlem a tegnapi étel. Rohantam a fürdőszobába és, amint a vécé fölé hajoltam sugárba hánytam. A rosszullét amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt. Visszamásztam az ágyamba és felhúztam a térdem egész a nyakamig, mert elkezdett fájni az alhasam. Megpróbáltam nem törődni vele, de ekkor eljutott a tudatomig, hogy alighanem megjött és muszáj valamit cselekednem. Megfogtam a kis tamponos dobozkám és elindultam a fürdőszoba felé. Épp tettem volna a dolgom a tamponnal, amikor rájöttem, hogy nem is jött meg. Zavartan pillantottam a tükörbe. Nem dúlt fel nagyon az eset, csak azon csodálkoztam, hogy késik. Amióta először menstruáltam egyetlen egy napot sem késett, mostanáig. Aztán eszembe jutott valami. Az az éjszaka – kényszerítettem magam, hogy kimondjam még csak gondolatban is a nevét – Edwarddal. Nem védekeztünk. De hát hogy is tettük volna, mikor ő vámpír, az isten szerelmére! Nem lehet, hogy teherbe ejtsen… Vagy igen? Lenéztem a hasamra.
- Jézusmária! – szaladt ki a számon. A hasam jól láthatóan megnőtt, nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy biztos legyek benne nem tévedek. Terhes vagyok. Hirtelen furcsa érzés öntött el. Szeretet volt. Szeretet az én kicsi babám iránt, szeretet Edward babája iránt. Észrevettem, hogy már nem okoz nehézséget a neve kiejtése. Nem mert éreztem őt magamban. Bennem volt, legalábbis egy része. Mert a pici babám Edward babája is. Kettőnké. Mi vagyunk a szülei. Mosoly terült szét az arcomon és csupán egy dolog aggasztott., hogy mégis hogy a csudába lehet ekkora hasam, amikor még csak pár napja feküdtem le Edwarddal? Gondolkozva tértem vissza a szobámba, de nem jutottam semmire. Azt természetesen tudtam, hogy nem mehetek el orvoshoz, mikor a kisbabám alighanem félig vámpír, de itt sem maradhatok, ha Charlie észreveszi… Ha elmondanám neki, talán bolondokházába csukatna, viszont még az is lehet, hogy hinne nekem, de semmiképp sem szerettem volna belekeverni őt ebbe. Hát elhatározásra jutottam. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy meg kell tennem. Charlie és a babám érdekében. Előhúztam egy hátizsákot a szekrényem mélyéről és elkezdtem beledobálni a cuccaimat. Nem sok holmit pakoltam be, csak a legszükségesebbeket. Pár ruha, a telefonom és az összekuporgatott pénzem. Óvatosan leosontam a nappaliba a hátizsákot odafent hagytam, hátha Charlie még itthon van. De nem láttam sehol. Csupán egy cetlit találtam az asztalon.
Bella! Be kellet mennem az őrsre, sietek haza.
Pompás! Ez nagyon is nekem kedvezett. Visszarohantam a hátizsákomért, majd újra a nappaliba mentem. Bár fájt a szívem, nem is kicsit, hogy soha többé nem fogom látni Charlie-t, tudtam muszáj megtennem. Egy pillanatra megtorpantam és átgondoltam még egyszer, hogy biztos jó ötlet-e, de nem volt más lehetőségem. Hát vetettem még egy búcsúpillantást a házra. Elsuttogtam, hogy ’Ne haragudj, szeretlek, Charlie’, majd fogtam a kocsi kulcsom és kiléptem a házból. Elindultam a furgonom felé, kinyitottam az ajtaját a hátizsákomat bevágtam az anyósülésre én pedig helyet foglaltam a vezetőülésben. Beindítottam a motort.
- Most pedig kisbaba, megkeressük aput! – Azzal gázt adtam…