2. fejezet

Megjegyzés: Hát először is nagyon szeretném megköszönni a kommenteket  Boldog vagyok, hogy ennyi embernek tetszik! Másodszor, pedig itt az új fejezet  Ez egy kicsit rövid, lett, mert amolyan átkötő fejezet. A legközelebbit, majd valamikor a hét folyamán hozom. Jó olvasást!

Már két hete, hogy eljöttem Charlie-tól és a hasam egyre csak nőtt, hihetetlenül gyors tempóban. Nem voltam valami nagy terhességi szakértő, de azt természetesen tudtam, hogy nem kéne így lennie. Normális esetben még észre sem vettem volna, hogy terhes vagyok. Most meg már egy nagy labda volt a hasam helyén. Már alig fértem el a kocsim hátsó ülésé, ahol laktam, mióta megléptem Apámtól. Szereznem kellett volna egy motelban egy szobát, de sajnos nem volt annyi pénzem, így maradt a kényelmetlen hátsó ülés.

Mikor a hideg éjszakákon nem tudtam elaludni, vagy a fájdalom miatt nem jött álom a szememre, a kisbabám nemén gondolkodtam. Egyszer teljesen biztos voltam benne, hogy kislány másszor, meg azt éreztem, hogy fiú. Amikor ezeken gondolkodtam mindig egy fiúnév ugrott be: Anthony, Edward második keresztneve alapján.
- Anthony… - ízlelgettem most is a nevet. Szép hangzása volt. Hirtelen könnybe lábadt a szemem. Mostanában állandóan bőgök és éreztem, hogy ez most egy kiadós sírás lesz. A könnyek patakzottak az arcomon én meg zihálva kapkodtam a levegőt. Keserűen zokogtam, most épp azért, mert megint tudatosult az elmémben, hogy még mindig nem találtam meg Edwardot. Ez idáig abban bíztam, hogy Alice látni fog engem és elárulja Edwardnak, hogy mi van velem. Mire az eljön értem és megint együtt leszünk. Na persze, mint a mesében, mi? Hülye idióta vagyok, hogy csakúgy minden terv nélkül eljöttem. Csak rám kell nézni és mindenki látja, milyen egy nyomorultul szerencsétlen ember vagyok. Egyáltalán hogy jutott eszembe, hogy csakúgy eljövök Edward után? Hát nem megmondta teljesen világosan, hogy már nem szeret? Miért kellene ráerőltetni a társaságom? Semmiért. Ebben a pillanatban elhatározásra jutottam. Nem fogom többé keresni Edwardot. Amíg élek szeretni fogom, de nem fogom ugyanezt elvárni tőle. Viszont Charlie-hoz semmi esetre sem mehetek vissza, szóval mostantól egyedül vagyok a nagyvilágban. Jobban mondva ketten, én és a pici kisbabám. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamban.
- Au! – nyögtem fel és megsimogattam a hasamat. Szegény kisbabámnak alig van helye odabent. Tudom, hogy nem akar engem bántani, csak forgolódik. Ilyenkor mindig magamat átkoztam, hogy hogyan lehetek ennyire, gyenge, ennyire emberei! Még a picire sem tudok, majd rendesen vigyázni!
Hirtelen megkordult a gyomrom, mostanában folyton éhes voltam, de amint lenyeltem egy falatot rögtön fordult is vissza és azonnal kijött belőlem, tegnap már nem is ettem semmit, amiért nagyon aggódtam. Nem az aggasztott, hogy én halok éhen, hanem, hogy a pici baba. Fogalmam sem volt, miért nem tudok enni vagy, hogy mit kéne ennem, hogy bennem maradjon.
Ezen az estén, egy erdő tisztásán táboroztam, valahol Seattle közelében, amikor megláttam egy állatot. Valami őz féleség lehetett és épp a kocsim mellett sétált el. Furcsa vágyakozás éledt bennem, mintha… Akarnám őt. Nem, nem is őt, csupán a vérét. Egy pillanatra undor fogott el. Jézusom, lehet, hogy kezdek bedilizni? Már azt hiszem magamról, hogy vámpír vagyok?
De ezek a gondolatok hamar elszálltak a fejemből és átvette őket az éhség. Nagyon-nagyon éhes voltam. Hát megpróbáltam csendbe kikászálódni a kocsiból és a közelébe lopózni. Ez még sikerült is, csak az volt a baj, hogy amikor mellé értem megbotlottam egy kőbe és meg kellett kapaszkodnom a kocsiba, az őz megriadt és futásnak eredt, de nem jutott sokáig. Megtorpant és visszanézett rám, ez… furcsa volt. Mi lehet a baja? Közelebb mentem hozzá, ő pedig pislogás nélkül meredt rám. Mikor mellé értem. Letérdeltem mellé, és megharaptam. Undorító volt. A fogaim, csak nagy nehezen tudtak áthatolni a bőrén és közben az őz is rájött, hogy ez így nem lesz jó, ezért elkezdett kapálózni. Szorosabban próbáltam fogni, de alig ment, olyan gyenge voltam az éhségtől. Mikor aztán megéreztem a vére ízét, végre elkezdtem jobban érezni magam. Már az első kortytól is erősebb lettem. Kiszívtam belőle az összes vért és mikor végeztem vele jóllakottan keltem fel a földről, de aztán ez hamar elmúlt.
Pillanatok alatt visszatért az undor magam iránt. Kirázott a hideg magamtól, főleg amikor visszaidéztem az ízét és… tetszett. Jó ízű volt. Visszakászálódtam a kocsiba és indítottam, minél előbb el akartam tűnni az erdőből, nehogy az előbbi még egyszer megismétlődjön. Padlógázzal hajtottam és csakhamar meg is láttam a főutat. Ám nem néztem körül, amikor kihajtottam az erdőből, mert el akartam rohanni. Így hát kis híján, majdnem karamboloztam. A balról jövő kocsi hevesen dudálva és szitkozódva hajtott tovább. Az én kocsim a hirtelen fékezéstől lefulladt. Remegett a kezem, amikor elfordítottam a kulcsot. A szívem még percekkel később is hevesen dobogott. Te, jó ég majdnem megöltem a kisbabámat!
Ettől aztán csak még idegesebb lettem és tudtam, hogy muszáj megállnom, amíg nem heverem ki az előbbit, mert különben, lehet, hogy most tényleg sikerül megölnöm magunkat. Ezért aztán leálltam az út szélére és a fejemet a kezeimbe temettem. Hogy lehettem ilyen idióta? Mostantól minden lépésemet kétszer is meg kell fontolnom, mert már nem csak magamra vigyázok, hanem a babámra is.
Lassan újra elindítottam a kocsit és gázt adtam, alig ötvennel haladtam. Csak biztonságosan! – intettem magamat. Már vagy félórája haladtam, közben áthaladtam a városon és egy elhagyatott országúton haladtam, amikor éles fájdalom hasított belém. A kormányt ijedtemben elrántottam és már csak azt vettem észre, hogy egy fa felé száguldok…