Hellóka!
Embereeek ma van a szülinapooom! :D Hehe bocsika, hogy így letámadlak titeket, de egy pöppet be vagyok zsongva :D Imádom a szülinapjaimat :D Hmm fincsi torta meg minden ilyesmi :D Najó megszűntem :D Csak 16 évesen lehet kicsit megőrültem xD Hehe :D Najó ma nézzétek el nekem :D Holnap megint normális leszek :D Szeretlek titeket! Köszi, hogy kitartóan olvastok :D Lájk! (L) :D
2010. október 5., kedd
2010. október 3., vasárnap
9. fejezet és még valami :)
9. fejezet
Megjegyzés: Helló emberek! Hát itt az új fejezet. Tudom, hogy sokat kellett várni rá meg minden, de remélem tetszeni fog. Asszem most már hetente fog érkezni a friss :) Szóval meg lehet nyugodni .) Köszi, hogy kitartottatok mellettem. Szeretlek titeket! Jó olvasást!
Elizabeth szemszöge
Egy pillanatra, mintha megállt volna körülöttem az idő. Hirtelen csend lett. Csak a saját lélegzetemet hallottam és csak Anthony kínoktól eltorzuló arcát láttam. Már majdnem halott volt, de a fájdalomtól most sem szabadult meg. Egy pillanat volt aztán újra visszatért a hangzavar. Hallottam, ahogy apánk felordít kínjában és térdre esik mellettem, hallottam a többiek lélegzetét, hallottam a saját hisztérikus zokogásom, de mintha kívül lettem volna a saját testemen, nem éreztem magaménak. Felemeltem a kezem, de azt sem éreztem úgy ahogyan kellett volna. Aztán, mintha egy idegen erő vezérelne ujjaimat egyenesen Anthony véres sebébe dugtam és kitapintottam a szívét, majd elkezdtem nyomkodni. Fogalmam sem volt mit teszek, de tudtam, hogy nem hagyhatom abba. Könnyeim teljesen elhomályosították a látásom, de nem érdekelt. Nem hagyhattam abba.
- Elizabeth, itt vagyok! – hallottam Carlisle kiáltását.
- Carlisle? – kérdeztem vissza suttogva. Valaki erősen megfogott hátulról és elrántott Anthony mellől. A kezem kicsusszant a sebből, de mielőtt tiltakozhattam volna, rájöttem, hogy Carlisle átvette a helyemet és utasításokat osztogatott.
- Adam, masszírozom a szívét, amint szólok, kezdd el meggyógyítani, akkor talán sikerül életben tartani! – kiáltotta, de nekem csak három szó jutott el az agyamig. Sikerül életben tartani! Némán imádkozva vártam, hogy megmentsék a testvérem.
- Most! – kiáltotta a „nagyapám”. Kikapta a kezét Anthony-ból és hátraugrott. Láttam Adamen, hogy erősen koncentrál és rápillantottam Anthony mellkasára. Egy pillanatig azt hittem nem történik semmi, de aztán megláttam, hogy a seb gyógyul! Nagyon lassan és bizonytalanul, de határozottan kezdett összehúzódni. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy teljesen eltűnjön a seb és amikor így történt végre megkönnyebbültem, de azon nyomban elöntött az iszonyat is. A sérülés ugyan eltűnt, de egy hatalmas heg maradt utána.
- El fog tűnni? – kérdeztem suttogva.
- Azt hiszem nem – válaszolta Carlisle. – Végtérre is félig ember. – Összerázkódtam, de közben azt gondoltam, hogy ez a legkevesebb. Legalább él!
- Miért nem ébred már fel? – kérdezte anyám. Erre aztán felkaptam a fejem. Hogy kerül ő is ide?
- Hatalmas volt a sérülése, Bella! – csitította anyát Adam. – Normális, hogy a szervezete így reagál. Hagyjunk neki egy kis időt, hogy regenerálódjon. – Anya reszketve bólintott, de a szemét nem vette le Anthony-ról.
- Menjünk, haza! – mondta Alice. Emmett felnyalábolta a földről a tesómat és kiindultunk abból az iszonytató teremből. A Volturit úgy hagytuk, ahogy voltak. Nem végeztük ki őket teljesen, hadd rakják össze magukat. Apám visszafordult az ajtóból és Annabelle darabkáihoz sietett.
- Mit csinálsz? – kérdezte Jasper
- Ő nem élhet, veszélyes fegyver! – Azzal elővett a zsebéből egy öngyújtót és elégette a vámpírt. Mikor végzett sarkon fordult és ránk nézett.
- Most már mehetünk!
Anthony szemszöge
Furán éreztem magam. Zúgott a fejem, nem fájt, de nem volt kellemes. Aztán meg a mellkasom. Irtóra szúrt és, mintha a bőr szét akart volna rajta szakadni. Hirtelen felvillantak az emlékeim. Különösen az égett az agyamba, mikor egy kezet látok kinyúlni a mellkasomból.
Olyan gyorsan ültem fel, hogy beleszédültem. Hol vagyok? Körülnéztem, aztán rájöttem, hogy a saját szobámban fekszem. De hogy kerültem ide? Végiggondoltam, de egy ideillő emlékem sem volt. Lassan felálltam és örömmel láttam, hogy járni is képes vagyok. Az ajtó felé botorkáltam és rátettem a kezem a kilincsre, de ekkor kivágódott az ajtó és Elizabeth rontott be rajta. Úgy meglökött az ajtóval, hogy hanyatt estem. Jesszus mi bajom lehet? Ennyi nekem sosem szokott ártani.
- Anthony!- sikoltotta Elizabeth. – Végre felébredtél! Bocs, hogy fellöktelek! Jaj, de jó, hogy újra itt vagy! Hiányoztál! – Azzal a nyakamba ugrott.
- Elizabeth, megfulladok! – nyögtem, de azért én is meglapogattam a hátát. Elengedett és mosolyogva nézett rám.
- Mi történt? – kérdeztem. – És hol vannak a többiek?
- Ülj le, Anthony! – Azzal lenyomott az ágyamra.
- Szóval, most az van, hogy a többiek vadászni mentek és rám bízták az őrzésedet. Durva, hogy ennyi ideig nem ébredtél fel! Nagyon aggódtam érted. Nem kellett volna bejönnöd Thony! Majdnem megöltek! Mihez kezdenék én nélküled? –Valószínűleg hadart volna tovább, ha fel nem emelem a kezem és megállásra nem kényszerítem.
- Csak a lényeget, Lizzie! – Sajnos a tesóm hajlamos volt arra, hogy homlokegyenest eltérjen az adott témától. Most nem hagyhattam.
- Mondd el mi történt azután, hogy Felix majdnem kicsinált. – Elizabeth arca megvonaglott az emléktől.
- Hát, nagyon berezeltem! Azonnal összeestél és a sebedből ömlött a vér. Kértem, Adamet, hogy segítsen, de azt mondta, már nem tud megmenteni. – Itt abbahagyta a mesélést és az arcomat leste.
- Mi van? Mondd tovább! – kértem. Lizzie folytatta.
- Szóval bedugtam a kezem a sebedbe és nem hagytam, hogy leálljon a szíved. Ezután ért oda Carlisle, aki átvette a helyemet és addig próbálta mozgásra bírni a szívedet, amíg már magától és működött, akkor aztán Adam meggyógyított, de nem ébredtél fel. Fogalmunk nem volt mi a bajod. Azt hittük maradandó károsodást szenvedtél, de úgy látszik nem. Még mindig élsz és értelmes vagy!
- Hipipphurrá! – motyogtam. Kezemet a mellkasomhoz nyomtam és felszisszentem a fájdalomtól.
- Mi a…? – Felhúztam a pólómat és megláttam az egész mellkasomat, betöltő heget. Tompán csengő hangon kérdeztem.
- Adam félmunkát végzett?
- Félig ember vagy így a heg rajtad marad, nem tudott ellene mit tenni. Sajnálom! – mondta Elizabeth szomorúan.
- Nem a te hibád! – megvontam a vállam. – Meg aztán a sebhelyek egész jól néznek ki.
– Vigyorogva rá kacsintottam, mire belebokszolt a karomba. Odalent ajtó csapódás hallatszott.
- Úgy látszik, megjöttek a többiek – mondta Elizabeth.
- Menjünk le és nyugtassuk meg őket, hogy még mindig élek! – mondtam, majd felálltunk és elindultunk a nappali felé.
Megjegyzés: Helló emberek! Hát itt az új fejezet. Tudom, hogy sokat kellett várni rá meg minden, de remélem tetszeni fog. Asszem most már hetente fog érkezni a friss :) Szóval meg lehet nyugodni .) Köszi, hogy kitartottatok mellettem. Szeretlek titeket! Jó olvasást!
Elizabeth szemszöge
Egy pillanatra, mintha megállt volna körülöttem az idő. Hirtelen csend lett. Csak a saját lélegzetemet hallottam és csak Anthony kínoktól eltorzuló arcát láttam. Már majdnem halott volt, de a fájdalomtól most sem szabadult meg. Egy pillanat volt aztán újra visszatért a hangzavar. Hallottam, ahogy apánk felordít kínjában és térdre esik mellettem, hallottam a többiek lélegzetét, hallottam a saját hisztérikus zokogásom, de mintha kívül lettem volna a saját testemen, nem éreztem magaménak. Felemeltem a kezem, de azt sem éreztem úgy ahogyan kellett volna. Aztán, mintha egy idegen erő vezérelne ujjaimat egyenesen Anthony véres sebébe dugtam és kitapintottam a szívét, majd elkezdtem nyomkodni. Fogalmam sem volt mit teszek, de tudtam, hogy nem hagyhatom abba. Könnyeim teljesen elhomályosították a látásom, de nem érdekelt. Nem hagyhattam abba.
- Elizabeth, itt vagyok! – hallottam Carlisle kiáltását.
- Carlisle? – kérdeztem vissza suttogva. Valaki erősen megfogott hátulról és elrántott Anthony mellől. A kezem kicsusszant a sebből, de mielőtt tiltakozhattam volna, rájöttem, hogy Carlisle átvette a helyemet és utasításokat osztogatott.
- Adam, masszírozom a szívét, amint szólok, kezdd el meggyógyítani, akkor talán sikerül életben tartani! – kiáltotta, de nekem csak három szó jutott el az agyamig. Sikerül életben tartani! Némán imádkozva vártam, hogy megmentsék a testvérem.
- Most! – kiáltotta a „nagyapám”. Kikapta a kezét Anthony-ból és hátraugrott. Láttam Adamen, hogy erősen koncentrál és rápillantottam Anthony mellkasára. Egy pillanatig azt hittem nem történik semmi, de aztán megláttam, hogy a seb gyógyul! Nagyon lassan és bizonytalanul, de határozottan kezdett összehúzódni. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy teljesen eltűnjön a seb és amikor így történt végre megkönnyebbültem, de azon nyomban elöntött az iszonyat is. A sérülés ugyan eltűnt, de egy hatalmas heg maradt utána.
- El fog tűnni? – kérdeztem suttogva.
- Azt hiszem nem – válaszolta Carlisle. – Végtérre is félig ember. – Összerázkódtam, de közben azt gondoltam, hogy ez a legkevesebb. Legalább él!
- Miért nem ébred már fel? – kérdezte anyám. Erre aztán felkaptam a fejem. Hogy kerül ő is ide?
- Hatalmas volt a sérülése, Bella! – csitította anyát Adam. – Normális, hogy a szervezete így reagál. Hagyjunk neki egy kis időt, hogy regenerálódjon. – Anya reszketve bólintott, de a szemét nem vette le Anthony-ról.
- Menjünk, haza! – mondta Alice. Emmett felnyalábolta a földről a tesómat és kiindultunk abból az iszonytató teremből. A Volturit úgy hagytuk, ahogy voltak. Nem végeztük ki őket teljesen, hadd rakják össze magukat. Apám visszafordult az ajtóból és Annabelle darabkáihoz sietett.
- Mit csinálsz? – kérdezte Jasper
- Ő nem élhet, veszélyes fegyver! – Azzal elővett a zsebéből egy öngyújtót és elégette a vámpírt. Mikor végzett sarkon fordult és ránk nézett.
- Most már mehetünk!
Anthony szemszöge
Furán éreztem magam. Zúgott a fejem, nem fájt, de nem volt kellemes. Aztán meg a mellkasom. Irtóra szúrt és, mintha a bőr szét akart volna rajta szakadni. Hirtelen felvillantak az emlékeim. Különösen az égett az agyamba, mikor egy kezet látok kinyúlni a mellkasomból.
Olyan gyorsan ültem fel, hogy beleszédültem. Hol vagyok? Körülnéztem, aztán rájöttem, hogy a saját szobámban fekszem. De hogy kerültem ide? Végiggondoltam, de egy ideillő emlékem sem volt. Lassan felálltam és örömmel láttam, hogy járni is képes vagyok. Az ajtó felé botorkáltam és rátettem a kezem a kilincsre, de ekkor kivágódott az ajtó és Elizabeth rontott be rajta. Úgy meglökött az ajtóval, hogy hanyatt estem. Jesszus mi bajom lehet? Ennyi nekem sosem szokott ártani.
- Anthony!- sikoltotta Elizabeth. – Végre felébredtél! Bocs, hogy fellöktelek! Jaj, de jó, hogy újra itt vagy! Hiányoztál! – Azzal a nyakamba ugrott.
- Elizabeth, megfulladok! – nyögtem, de azért én is meglapogattam a hátát. Elengedett és mosolyogva nézett rám.
- Mi történt? – kérdeztem. – És hol vannak a többiek?
- Ülj le, Anthony! – Azzal lenyomott az ágyamra.
- Szóval, most az van, hogy a többiek vadászni mentek és rám bízták az őrzésedet. Durva, hogy ennyi ideig nem ébredtél fel! Nagyon aggódtam érted. Nem kellett volna bejönnöd Thony! Majdnem megöltek! Mihez kezdenék én nélküled? –Valószínűleg hadart volna tovább, ha fel nem emelem a kezem és megállásra nem kényszerítem.
- Csak a lényeget, Lizzie! – Sajnos a tesóm hajlamos volt arra, hogy homlokegyenest eltérjen az adott témától. Most nem hagyhattam.
- Mondd el mi történt azután, hogy Felix majdnem kicsinált. – Elizabeth arca megvonaglott az emléktől.
- Hát, nagyon berezeltem! Azonnal összeestél és a sebedből ömlött a vér. Kértem, Adamet, hogy segítsen, de azt mondta, már nem tud megmenteni. – Itt abbahagyta a mesélést és az arcomat leste.
- Mi van? Mondd tovább! – kértem. Lizzie folytatta.
- Szóval bedugtam a kezem a sebedbe és nem hagytam, hogy leálljon a szíved. Ezután ért oda Carlisle, aki átvette a helyemet és addig próbálta mozgásra bírni a szívedet, amíg már magától és működött, akkor aztán Adam meggyógyított, de nem ébredtél fel. Fogalmunk nem volt mi a bajod. Azt hittük maradandó károsodást szenvedtél, de úgy látszik nem. Még mindig élsz és értelmes vagy!
- Hipipphurrá! – motyogtam. Kezemet a mellkasomhoz nyomtam és felszisszentem a fájdalomtól.
- Mi a…? – Felhúztam a pólómat és megláttam az egész mellkasomat, betöltő heget. Tompán csengő hangon kérdeztem.
- Adam félmunkát végzett?
- Félig ember vagy így a heg rajtad marad, nem tudott ellene mit tenni. Sajnálom! – mondta Elizabeth szomorúan.
- Nem a te hibád! – megvontam a vállam. – Meg aztán a sebhelyek egész jól néznek ki.
– Vigyorogva rá kacsintottam, mire belebokszolt a karomba. Odalent ajtó csapódás hallatszott.
- Úgy látszik, megjöttek a többiek – mondta Elizabeth.
- Menjünk le és nyugtassuk meg őket, hogy még mindig élek! – mondtam, majd felálltunk és elindultunk a nappali felé.
2010. augusztus 22., vasárnap
:(
Emberek egy ideig nem lesz friss. Borzalmas dolog történt velem és egyszerűen, most nem tudok írni. Nem megy. Két hét pihi aztán talán, újra bele tudom vetni magam :( Sajnálom, de most tényleg nem megy. Megkockáztatom lehetetlen. SAjnálom
2010. augusztus 16., hétfő
Szemem fénye
Köszönöm szépen gicus16-nak! Nagyon örülök neki =)
Aki, látja, hogy a cserém annak küldöm, mert az összes blogot imádom :D Egyet sem tudok kiemelni :) Puszi és még egyszer köszi szépen!
2010. augusztus 15., vasárnap
8. fejezet
Megjegyzés: Sajnálom, sajnálom! Tudom, hogy legszívesebben megölnétek, de nem volt áram azért nem tudtam hozni az új fejit, ma meg nem voltam gép közelben. Bocsii! Komi határ most nincs, mivel ennyit kellett várnotok =) Holnapután akkor is hozom az új fejit, ha nincs meg az 10 komi. Persze azért örülnék néhány véleménynek. Eléggé brutál feji lett szerintem. Jó olvasást!
Anthony szemszöge
Rosszul voltam az aggodalomtól. Mikor Elizabethre gondoltam megszédültem. Annyira rossz érzésem volt! Mindenki elbizakodottan és harcra készen állt a torony lábánál, de én nem. Egyszerűen éreztem, hogy valami rossz készülődik, nagyon-nagyon rossz. Az lett volna a feladatom, hogy kint maradjak és védjem anyát, ha észrevennének minket, de erre kicsi volt az esély, ezért mindennél jobban szerettem volna bemenni és kihozni a húgomat.
- Hadd menjek be! – kértem Carlisle-t. – Itt nincs szükség rám! Bent nagyobb hasznomat tudjátok venni.
- Anthony! Nem engedem, hogy még egy gyerekem bemenjen ebbe a várba! – mondta anya dühösen.
- Anya! Én tudok vigyázni magamra! Ne aggódj, kérlek! – Nem érdekel mit mondanak, akkor is bemegyek!
- Tony! Nem igaz, hogy odabent nagyobb segítség vagy! Mi hárman ezt elintézzük, de idekint te vagy az egyetlen, akinek van támadó képessége! Muszáj itt maradnod! – mondta Emmett. A francba! Ez semmiképp sem fog működni. Hát rendben, ha ők, úgy akkor én így. Megvolt a tervem.
- Rendben, igazad van! Itt maradok – mondtam meghunyászkodva. Persze, hogy itt maradok… Anyáékkal kerestünk egy üres és sötét sikátort és ott maradtunk. Anya becsukta a szemét és koncentrált.
- Sikerült lefedni őket? – kérdeztem szorongva. Anyám szorosan lehunyt szemmel bólintott. Még vártam pár percet, aztán jöhet a pompás előadásom. Még jó, hogy Alice nem lát engem!
- Megyek és körbenézek, hátha van valami őr errefelé. Egy perc és jövök!
- Légy óvatos! – intett Esme. Hát persze, hogy óvatos leszek! Futva elhagytam a sikátort. Nem kellett vigyáznom, ugyanis ilyen sötétbe senki nem láthatott meg. Pár másodperc alatt a várhoz értem. Körülnéztem és mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem lát senki felugrottam egy ablakhoz és bejutottam rajta keresztül a várba. Odabent sötét volt, de ez nem jelentett problémát. Körülnéztem és rájöttem, hogy egy folyosón vagyok. Elindultam egyenesen és próbáltam apáék szagát követni, ami többé-kevésbé ment is. Már vagy fél órája bolyongtam a kastélyban mikor rájuk akadtam. Egy ajtó mögött voltak és dulakodás zaja hallatszott. Egy ideig még hallgatóztam, majd benyitottam. A teremben, rengeteg vámpír volt. Apámék a kör közepén álltak támadó tartásban. Amikor benyitottam egy pillanatra minden szem rám szegeződött, majd egy magas fekete hajú vámpír megszólalt.
- Felix, Annabelle! – A hím nemű vámpírra koncentráltam és a falhoz vágtam. A teste hatalmas csapódással ütközött a falnak, melyen egy nagy repedés keletkezett. A lány felé fordultam, meg akartam ismételni az imént lezajlott jelenetet, de akárhogyan koncentráltam rá, nem tudtam elmozdítani a helyéről.
- Jane! – szólalt meg a lány. – Innentől a tied. Hátha ezen nincs pajzs – mondta. Majdnem felnevettem, amikor megláttam ki is az a Jane. Könnyű szerrel kicsinálom! – gondoltam. Csak az apám szemében lévő rémület aggasztott. Elrugaszkodtam a földtől és ugrásra készülődtem, de nem bírtam megmozdulni. A testemre lecsapó fájdalom hihetetlen volt. Megfeszültem és hanyatt vágódtam. Nem voltam ura a mozdulataimnak. Egy üvöltés szakadt fel belőlem. Apám is felordított.
- Fejezd be! Inkább engem! Hagyd békén őket! – Hirtelen megszűnt a fájdalom és eljutott tudatomig, hogy apám többes számban beszélt. Gyorsan felálltam, körülnéztem és megláttam Elizabeth élettelen testét a földön heverve.
- A rohadt életbe! Mit csináltatok vele? – kérdeztem üvöltve. Odarohantam hozzá és megráztam. Semmi reakció.
- Nem hall és nem is lát téged. Na és persze hiába rázod! Nem is érzi, hogy megérinted – mondta mosolyogva egy fiú. Elbődültem és neki rontottam. Sikerült kicsavarnom az egyik karját mielőtt újra érezhettem volna azt az iszonyú fájdalmat. Megint a földre zuhantam, de most összeszorítottam a fogaimat és nem nyikkantam meg. A hátam nagy ívben megfeszült a kíntól, de sikerült csendben maradnom. Hirtelen megszűnt a fájdalom és egy hatalmas csapódást hallottam. Felnéztem és láttam, hogy Emmett rárontott Jane-re. Mikor mindkettejük teste neki csapódott az ajtónak, az kiszakadt a keretéből. Mielőtt Jane borzalmas képességével földre küldte Emmettet, az letépte a fejét és a terem másik végébe dobta. Hirtelen halálos csend lett. Majd a mellettem álló fiú, akinek letéptem a karját felordított.
- Jane! – Erősen koncentrált valamire, de úgy látszik nem sikerült neki, mert dühösen üvöltött fel.
- Annabelle, tüntesd már el a rohadt pajzsukat!
- Nem megy, Alec! Nem az ő képességük, csak le vannak fedve. Nincs itt aki védi őket, tehát nem tudom blokkolni. Csak annak nincsen pajzsa! – intett felém. Alec dühtől izzó arccal felém fordult, de én mögé ugrottam és lefogtam.
- Adam! – kiáltottam. Ő nem tétlenkedett sokáig. Egy gyors rántással letépte Alec fejét. Így már talán van esélyünk. Mikor Alec feje elvált a testétől Elizabeth felébredt. Talpra kecmergett, ám ezt Annabelle nem vette észre, ahogy senki sem, csak én. Elizabeth rákoncentrált a lányra, mire az sikítva a földre zuhant. Ekkor vették észre Elizabeth-et.
- Öljétek már meg! – sikította húgom, mert senki nem reagált semmit csak őt nézték. Én tértem először magamhoz. Odarohantam a vergődő Annabelle mellé és szétszaggattam. Mikor végeztem felnéztem és próbaképpen falhoz vágtam egy vámpírt. Sikerült! Már nem blokkolja!
- Gyerünk! Már visszatértek a képességeitek! Üssük szét őket! – kiáltottam. Ekkor kezdődött csak az igazán elkeseredett harc. A többi Volturi katonának nem volt olyan látványos képessége, mint Alecnek és Jane-nek, ezért könnyűszerrel legyőztük őket. Akárhányszor mi sérültünk meg Adam semmi perc alatt rendbe hozott minket, úgyhogy elég egyenlőtlen küzdelem volt. Épp egy igen erősen hadakozó nővel harcoltam, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Vigyázz! – ordította Emmett, de már késő volt. Éreztem, ahogy egy ököl áthatol a hátamon és kijön a mellkasomon. Lenéztem és egy véres kezet pillantottam meg. Az agyamat egy másodperc alatt elborította a sötétség, de a fájdalmat nem zárta ki. Jane kis trükkje semmi volt ehhez képest. Ezerszer inkább azt választanám, mint ezt. Egy pillanatra újra eszméletemnél voltam és egy fájdalmas ordítás tört fel a torkomból…
Elizabeth szemszöge
Épp Aro egyik testőrét próbáltam eltávolítani az útból, mikor meghallottam Emmett kiáltását és megfordultam. Még épp láttam, ahogy Felix keze áthatol Anthony mellkasán a tesóm meg összeesik.
- Ne! – sikítottam. Mindenről megfeledkezve Felixhez rohantam. Rávetettem magam és széttéptem. Nem érdekelt, hogy közbe láttam, ahogy ömlik a vér a lábamból és nem érdekelt a fájdalom sem. Ölni akartam. Mikor végeztem a vámpírral Anthony mellé térdeltem.
- Adam, csinálj már valamit az ég szerelmére! – kiáltottam, miközben Anthony fájdalmasan felüvöltött és megragadta a kezem.
- Elizabeth… - hörögte. A szájából is folyt a vér.
- Itt vagyok – suttogtam. – Nem lesz semmi baj! Adam segíts már, kérlek! – Ömlöttek a könnyeim. Tudtam, hogy ő ettől meghalhat. Nem volt rendes vámpír, akinek nem dobog a szíve. Az övé bizony dobogott, és ha megállítják, meghal, márpedig azt nem hagyhatom.
- Adam! – üvöltöttem. Hát miért nem segít senki sem?
- Elizabeth, már nem tudok rajta segíteni…
Megjegyzés: Sajnálom, sajnálom! Tudom, hogy legszívesebben megölnétek, de nem volt áram azért nem tudtam hozni az új fejit, ma meg nem voltam gép közelben. Bocsii! Komi határ most nincs, mivel ennyit kellett várnotok =) Holnapután akkor is hozom az új fejit, ha nincs meg az 10 komi. Persze azért örülnék néhány véleménynek. Eléggé brutál feji lett szerintem. Jó olvasást!
Anthony szemszöge
Rosszul voltam az aggodalomtól. Mikor Elizabethre gondoltam megszédültem. Annyira rossz érzésem volt! Mindenki elbizakodottan és harcra készen állt a torony lábánál, de én nem. Egyszerűen éreztem, hogy valami rossz készülődik, nagyon-nagyon rossz. Az lett volna a feladatom, hogy kint maradjak és védjem anyát, ha észrevennének minket, de erre kicsi volt az esély, ezért mindennél jobban szerettem volna bemenni és kihozni a húgomat.
- Hadd menjek be! – kértem Carlisle-t. – Itt nincs szükség rám! Bent nagyobb hasznomat tudjátok venni.
- Anthony! Nem engedem, hogy még egy gyerekem bemenjen ebbe a várba! – mondta anya dühösen.
- Anya! Én tudok vigyázni magamra! Ne aggódj, kérlek! – Nem érdekel mit mondanak, akkor is bemegyek!
- Tony! Nem igaz, hogy odabent nagyobb segítség vagy! Mi hárman ezt elintézzük, de idekint te vagy az egyetlen, akinek van támadó képessége! Muszáj itt maradnod! – mondta Emmett. A francba! Ez semmiképp sem fog működni. Hát rendben, ha ők, úgy akkor én így. Megvolt a tervem.
- Rendben, igazad van! Itt maradok – mondtam meghunyászkodva. Persze, hogy itt maradok… Anyáékkal kerestünk egy üres és sötét sikátort és ott maradtunk. Anya becsukta a szemét és koncentrált.
- Sikerült lefedni őket? – kérdeztem szorongva. Anyám szorosan lehunyt szemmel bólintott. Még vártam pár percet, aztán jöhet a pompás előadásom. Még jó, hogy Alice nem lát engem!
- Megyek és körbenézek, hátha van valami őr errefelé. Egy perc és jövök!
- Légy óvatos! – intett Esme. Hát persze, hogy óvatos leszek! Futva elhagytam a sikátort. Nem kellett vigyáznom, ugyanis ilyen sötétbe senki nem láthatott meg. Pár másodperc alatt a várhoz értem. Körülnéztem és mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem lát senki felugrottam egy ablakhoz és bejutottam rajta keresztül a várba. Odabent sötét volt, de ez nem jelentett problémát. Körülnéztem és rájöttem, hogy egy folyosón vagyok. Elindultam egyenesen és próbáltam apáék szagát követni, ami többé-kevésbé ment is. Már vagy fél órája bolyongtam a kastélyban mikor rájuk akadtam. Egy ajtó mögött voltak és dulakodás zaja hallatszott. Egy ideig még hallgatóztam, majd benyitottam. A teremben, rengeteg vámpír volt. Apámék a kör közepén álltak támadó tartásban. Amikor benyitottam egy pillanatra minden szem rám szegeződött, majd egy magas fekete hajú vámpír megszólalt.
- Felix, Annabelle! – A hím nemű vámpírra koncentráltam és a falhoz vágtam. A teste hatalmas csapódással ütközött a falnak, melyen egy nagy repedés keletkezett. A lány felé fordultam, meg akartam ismételni az imént lezajlott jelenetet, de akárhogyan koncentráltam rá, nem tudtam elmozdítani a helyéről.
- Jane! – szólalt meg a lány. – Innentől a tied. Hátha ezen nincs pajzs – mondta. Majdnem felnevettem, amikor megláttam ki is az a Jane. Könnyű szerrel kicsinálom! – gondoltam. Csak az apám szemében lévő rémület aggasztott. Elrugaszkodtam a földtől és ugrásra készülődtem, de nem bírtam megmozdulni. A testemre lecsapó fájdalom hihetetlen volt. Megfeszültem és hanyatt vágódtam. Nem voltam ura a mozdulataimnak. Egy üvöltés szakadt fel belőlem. Apám is felordított.
- Fejezd be! Inkább engem! Hagyd békén őket! – Hirtelen megszűnt a fájdalom és eljutott tudatomig, hogy apám többes számban beszélt. Gyorsan felálltam, körülnéztem és megláttam Elizabeth élettelen testét a földön heverve.
- A rohadt életbe! Mit csináltatok vele? – kérdeztem üvöltve. Odarohantam hozzá és megráztam. Semmi reakció.
- Nem hall és nem is lát téged. Na és persze hiába rázod! Nem is érzi, hogy megérinted – mondta mosolyogva egy fiú. Elbődültem és neki rontottam. Sikerült kicsavarnom az egyik karját mielőtt újra érezhettem volna azt az iszonyú fájdalmat. Megint a földre zuhantam, de most összeszorítottam a fogaimat és nem nyikkantam meg. A hátam nagy ívben megfeszült a kíntól, de sikerült csendben maradnom. Hirtelen megszűnt a fájdalom és egy hatalmas csapódást hallottam. Felnéztem és láttam, hogy Emmett rárontott Jane-re. Mikor mindkettejük teste neki csapódott az ajtónak, az kiszakadt a keretéből. Mielőtt Jane borzalmas képességével földre küldte Emmettet, az letépte a fejét és a terem másik végébe dobta. Hirtelen halálos csend lett. Majd a mellettem álló fiú, akinek letéptem a karját felordított.
- Jane! – Erősen koncentrált valamire, de úgy látszik nem sikerült neki, mert dühösen üvöltött fel.
- Annabelle, tüntesd már el a rohadt pajzsukat!
- Nem megy, Alec! Nem az ő képességük, csak le vannak fedve. Nincs itt aki védi őket, tehát nem tudom blokkolni. Csak annak nincsen pajzsa! – intett felém. Alec dühtől izzó arccal felém fordult, de én mögé ugrottam és lefogtam.
- Adam! – kiáltottam. Ő nem tétlenkedett sokáig. Egy gyors rántással letépte Alec fejét. Így már talán van esélyünk. Mikor Alec feje elvált a testétől Elizabeth felébredt. Talpra kecmergett, ám ezt Annabelle nem vette észre, ahogy senki sem, csak én. Elizabeth rákoncentrált a lányra, mire az sikítva a földre zuhant. Ekkor vették észre Elizabeth-et.
- Öljétek már meg! – sikította húgom, mert senki nem reagált semmit csak őt nézték. Én tértem először magamhoz. Odarohantam a vergődő Annabelle mellé és szétszaggattam. Mikor végeztem felnéztem és próbaképpen falhoz vágtam egy vámpírt. Sikerült! Már nem blokkolja!
- Gyerünk! Már visszatértek a képességeitek! Üssük szét őket! – kiáltottam. Ekkor kezdődött csak az igazán elkeseredett harc. A többi Volturi katonának nem volt olyan látványos képessége, mint Alecnek és Jane-nek, ezért könnyűszerrel legyőztük őket. Akárhányszor mi sérültünk meg Adam semmi perc alatt rendbe hozott minket, úgyhogy elég egyenlőtlen küzdelem volt. Épp egy igen erősen hadakozó nővel harcoltam, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Vigyázz! – ordította Emmett, de már késő volt. Éreztem, ahogy egy ököl áthatol a hátamon és kijön a mellkasomon. Lenéztem és egy véres kezet pillantottam meg. Az agyamat egy másodperc alatt elborította a sötétség, de a fájdalmat nem zárta ki. Jane kis trükkje semmi volt ehhez képest. Ezerszer inkább azt választanám, mint ezt. Egy pillanatra újra eszméletemnél voltam és egy fájdalmas ordítás tört fel a torkomból…
Elizabeth szemszöge
Épp Aro egyik testőrét próbáltam eltávolítani az útból, mikor meghallottam Emmett kiáltását és megfordultam. Még épp láttam, ahogy Felix keze áthatol Anthony mellkasán a tesóm meg összeesik.
- Ne! – sikítottam. Mindenről megfeledkezve Felixhez rohantam. Rávetettem magam és széttéptem. Nem érdekelt, hogy közbe láttam, ahogy ömlik a vér a lábamból és nem érdekelt a fájdalom sem. Ölni akartam. Mikor végeztem a vámpírral Anthony mellé térdeltem.
- Adam, csinálj már valamit az ég szerelmére! – kiáltottam, miközben Anthony fájdalmasan felüvöltött és megragadta a kezem.
- Elizabeth… - hörögte. A szájából is folyt a vér.
- Itt vagyok – suttogtam. – Nem lesz semmi baj! Adam segíts már, kérlek! – Ömlöttek a könnyeim. Tudtam, hogy ő ettől meghalhat. Nem volt rendes vámpír, akinek nem dobog a szíve. Az övé bizony dobogott, és ha megállítják, meghal, márpedig azt nem hagyhatom.
- Adam! – üvöltöttem. Hát miért nem segít senki sem?
- Elizabeth, már nem tudok rajta segíteni…
2010. augusztus 11., szerda
7. fejezet 2. rész
Megjegyzés: Itt a várt fejezet. Csak annyit, hogy a komi határ most is él. 10 és jön az új =) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Bella szemszöge
Remegő kézzel nyomtam ki a telefont, miután Adam biztosított arról, hogy mindjárt itt lesz. Edward rémülten pillantott rám.
- Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Fogalmam nincs mi történhetett Elizabethttel. Adamhez indult az biztos, de nem ért oda. Lehet, hogy Adam, majd többet tud mondani, mindjárt itt lesz. – Ezek után a szoba csendbe burkolózott, majd kisvártatva megjelent Adam.
- Hol lehet? – kérdezte Adam aggódva, köszönés helyett
- Abban reménykedtünk te tudsz valamit – mondtam neki remegő hangon.
- Nem tudom, hol van. Nem volt nálam én pedig nem hívtam, mert azt hittem nem akar látni, teljesen jogosan – mondta Adam és fejét a kezébe temette. – Az egész az én hibám! – motyogta. Ám ezután már nem tudtam rá figyelni. Ugyanis meghallottam a tévét. Le volt halkítva, egy ember talán nem is halotta volna meg, de én igen. Valami híradó ment benne, de nem ez keltette fel az érdeklődésem, hanem, amit benne mondtak.
- Másik hír. Seattle belvárosában egy autó karambolozott. Egy fekete Audi A8 egy háztömb falának csapódott, sérültek nincsenek. A gépkocsi vezetője ismeretlen. Miután kiértek a rendőrök nem találtak senkit a kocsiba… - ennyi elég volt. Megszédültem és az ájulás kerülgetett.
- Istenem, ez Elizabeth kocsija! – sikítottam. Mindenki felém fordult.
- Ez egészen biztos, Bella? – kérdezte Alice. – Nem láttam semmit.
- Jajj, Alice nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy a félvéreket nem látod! Azóta tudom, mióta terhes lettem és azt akartam, hogy megláss, de mivel nem ez történt rájöttem, hogy babák blokkolnak – kiabáltam neki.
- Bella, nyugodj meg! Nem találtak a kocsiban embert, szóval biztos nem sérült meg – mondta Adam. Ekkor aztán már tényleg dühös lettem. Hát tényleg ennyire pihent agyúak?!
- Az isten szerelmére, vegyétek már észre magatokat! – kiáltottam. – Nincs test és a Volturi felbukkanása miattunk. Valakinek sikerült már összekötni ezeket a dolgokat, vagy csak nekem? Elizabethet elrabolták! – Mikor ezeket a szavakat kimondtam, láttam az arcukon, hogy most már értik. Tudják, hogy igazam van.
- De, mit tehetünk? – kérdezte Edward rémülten.
- Odamegyünk és kiszabadítjuk mi mást?! – kérdeztem dühösen.
- El kell terveznünk, hogyan csináljuk – szólalt meg nyugodtan Carlisle. – Alice, ha nem látod Elizabethet akkor figyeld a Volturit. Aro-t, vagy Jane-t. Nekik biztosan közük van Elizabeth elrablásához. Magadra hagyunk, te csak koncentrálj. Ti gyertek.
– Intett nekünk. Kimentünk a konyhába és Carlisle ott folytatta tovább az eligazítást.
- Elmegyünk Volterrába és kiszabadítjuk Elizabethet. Ahol a Volturi él, olyan, mint egy kastélyrendszer és mindenhol őrök vannak, félelmetes képességekkel. Ha egyetlen hiba is csúszik a számításainkba, az könnyen az életünk végét jelentheti. Bella, meséltél a képességedről, hogy van valamiféle mentális pajzsod. Ki is tudod terjeszteni? – kérdezte Carlisle reménykedve és én hálát adtam az égnek, hogy meg tudom csinálni.
- Persze! Akármennyi időre és akármilyen távolságból – mondtam neki.
- Rendben van. Akkor, Adam, Edward és Emmett fog bemenni a várba kihozni Elizabethet. Mi addig a városban leszünk. A Volturi katonák képességei, tulajdonképpen csak az elmére hatnak, ha Bella lefed titeket ezek nem árthatnak. Nekünk az lesz a feladatunk, hogyha észrevesznek minket, megvédjük Bellát, hogy tovább tudja fenntartani a védelmeteket. Ebben mindenki benne van? – nézett körbe Carlisle kérdőn.
- Hát persze! – zengte mindenki.
- Tehát kész a terv – motyogta Emmett, miközben a tenyerét dörzsölgette. ám ekkor Adamnél lángolt fel az aggodalom.
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
- Erre vártunk – suttogta Carlisle. – Hogy mit lépnek. Most kell elindulnunk. Mennyi időnk van még Alice? – kérdezte.
- Nem tudom, csak homályosan láttam Jane terveit, de körülbelül egy-két napunk lehet.
- Akkor induljunk – mondta Carlisle. Előkerestem az útlevelem és elindultunk.
Egy egész napon át repültünk, mire Olaszországba értünk. A római reptérről futva tettük meg az utat Volterráig. Hajnalodott mikor megpillantottuk a város fényeit egy kisebb dombon.
- Volterra – suttogta Adam. El sem tudtam képzelni, milyen emlékek rémlenek fel most előtte.
- Hát meg érkeztünk…
Elizabeth szemszöge
Már öt napja rohadok ebbe a sötét pincébe, de nem történt semmi különös. Néha Aro testőreit ütöttem ki, de ezen kívül semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy közeledett kivégzésem időpontja és végre bevethettem szépen kidolgozott tervem. Mikor egy csomó testőrrel harcoltam az összes képességüket lemásoltam. Amint kivisznek innen, hogy megöljenek. Elveszem az érzékeiket és elintézem őket. Jó kis terv volt és szentül hittem, hogy működni fog. Ekkor Alec jelent meg az ajtómban. Nem kötöttünk túl szoros barátságot az elmúlt idő alatt.
- Gyere! - Ragadta meg a kezem szokásához híven.
- Mi történt? Újabb vámpírt kell porba tipornom? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Aro előbbre hozta a kivégzésed! – mondta gonoszan vigyorogva Alec. A hátamon végig futott a hideg verejték. Tehát most jött el az én időm. Alec bevezetett a nagyterembe, ahol már ott volt a kivégző osztagom és a néző közönség.
- Elizabeth! – kiáltotta boldogan Aro. – Sajnálom, hogy így kell véget érni az ismertségünknek, de hidd el ebben nincs semmi személyes. Csak Adamet büntetem, ha tehetném téged megtartanálak.
- Ettől nagyon boldog vagyok! – mondtam neki gúnyosan. Még várnom kell addig, amíg elkezdik, de aztán elintézem őket.
- Mielőtt belekezdenénk, bemutatom neked Annabelle-t. Nem rég csatlakozott a családomhoz. Bámulatos képessége van. Meg tudja akadályozni, hogy egy vámpír használja a képességét. Egyszóval blokkolja. – Ekkor jöttem rá, hogy óriási bajban vagyok. Koncentráltam, de úgy látszott mindenki lát és hall. Francba! Próbáltam Anthony képességével a falhoz vágni az édesen mosolygó Annabelle-t, de nem sikerült. Nincs egyetlen képességem sem, amivel elmenekülhetnék. Magamra maradtam. Ennyi volt. Végem van…
Megjegyzés: Itt a várt fejezet. Csak annyit, hogy a komi határ most is él. 10 és jön az új =) Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Bella szemszöge
Remegő kézzel nyomtam ki a telefont, miután Adam biztosított arról, hogy mindjárt itt lesz. Edward rémülten pillantott rám.
- Most mit fogunk csinálni?
- Nem tudom. Fogalmam nincs mi történhetett Elizabethttel. Adamhez indult az biztos, de nem ért oda. Lehet, hogy Adam, majd többet tud mondani, mindjárt itt lesz. – Ezek után a szoba csendbe burkolózott, majd kisvártatva megjelent Adam.
- Hol lehet? – kérdezte Adam aggódva, köszönés helyett
- Abban reménykedtünk te tudsz valamit – mondtam neki remegő hangon.
- Nem tudom, hol van. Nem volt nálam én pedig nem hívtam, mert azt hittem nem akar látni, teljesen jogosan – mondta Adam és fejét a kezébe temette. – Az egész az én hibám! – motyogta. Ám ezután már nem tudtam rá figyelni. Ugyanis meghallottam a tévét. Le volt halkítva, egy ember talán nem is halotta volna meg, de én igen. Valami híradó ment benne, de nem ez keltette fel az érdeklődésem, hanem, amit benne mondtak.
- Másik hír. Seattle belvárosában egy autó karambolozott. Egy fekete Audi A8 egy háztömb falának csapódott, sérültek nincsenek. A gépkocsi vezetője ismeretlen. Miután kiértek a rendőrök nem találtak senkit a kocsiba… - ennyi elég volt. Megszédültem és az ájulás kerülgetett.
- Istenem, ez Elizabeth kocsija! – sikítottam. Mindenki felém fordult.
- Ez egészen biztos, Bella? – kérdezte Alice. – Nem láttam semmit.
- Jajj, Alice nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy a félvéreket nem látod! Azóta tudom, mióta terhes lettem és azt akartam, hogy megláss, de mivel nem ez történt rájöttem, hogy babák blokkolnak – kiabáltam neki.
- Bella, nyugodj meg! Nem találtak a kocsiban embert, szóval biztos nem sérült meg – mondta Adam. Ekkor aztán már tényleg dühös lettem. Hát tényleg ennyire pihent agyúak?!
- Az isten szerelmére, vegyétek már észre magatokat! – kiáltottam. – Nincs test és a Volturi felbukkanása miattunk. Valakinek sikerült már összekötni ezeket a dolgokat, vagy csak nekem? Elizabethet elrabolták! – Mikor ezeket a szavakat kimondtam, láttam az arcukon, hogy most már értik. Tudják, hogy igazam van.
- De, mit tehetünk? – kérdezte Edward rémülten.
- Odamegyünk és kiszabadítjuk mi mást?! – kérdeztem dühösen.
- El kell terveznünk, hogyan csináljuk – szólalt meg nyugodtan Carlisle. – Alice, ha nem látod Elizabethet akkor figyeld a Volturit. Aro-t, vagy Jane-t. Nekik biztosan közük van Elizabeth elrablásához. Magadra hagyunk, te csak koncentrálj. Ti gyertek.
– Intett nekünk. Kimentünk a konyhába és Carlisle ott folytatta tovább az eligazítást.
- Elmegyünk Volterrába és kiszabadítjuk Elizabethet. Ahol a Volturi él, olyan, mint egy kastélyrendszer és mindenhol őrök vannak, félelmetes képességekkel. Ha egyetlen hiba is csúszik a számításainkba, az könnyen az életünk végét jelentheti. Bella, meséltél a képességedről, hogy van valamiféle mentális pajzsod. Ki is tudod terjeszteni? – kérdezte Carlisle reménykedve és én hálát adtam az égnek, hogy meg tudom csinálni.
- Persze! Akármennyi időre és akármilyen távolságból – mondtam neki.
- Rendben van. Akkor, Adam, Edward és Emmett fog bemenni a várba kihozni Elizabethet. Mi addig a városban leszünk. A Volturi katonák képességei, tulajdonképpen csak az elmére hatnak, ha Bella lefed titeket ezek nem árthatnak. Nekünk az lesz a feladatunk, hogyha észrevesznek minket, megvédjük Bellát, hogy tovább tudja fenntartani a védelmeteket. Ebben mindenki benne van? – nézett körbe Carlisle kérdőn.
- Hát persze! – zengte mindenki.
- Tehát kész a terv – motyogta Emmett, miközben a tenyerét dörzsölgette. ám ekkor Adamnél lángolt fel az aggodalom.
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
- Erre vártunk – suttogta Carlisle. – Hogy mit lépnek. Most kell elindulnunk. Mennyi időnk van még Alice? – kérdezte.
- Nem tudom, csak homályosan láttam Jane terveit, de körülbelül egy-két napunk lehet.
- Akkor induljunk – mondta Carlisle. Előkerestem az útlevelem és elindultunk.
Egy egész napon át repültünk, mire Olaszországba értünk. A római reptérről futva tettük meg az utat Volterráig. Hajnalodott mikor megpillantottuk a város fényeit egy kisebb dombon.
- Volterra – suttogta Adam. El sem tudtam képzelni, milyen emlékek rémlenek fel most előtte.
- Hát meg érkeztünk…
Elizabeth szemszöge
Már öt napja rohadok ebbe a sötét pincébe, de nem történt semmi különös. Néha Aro testőreit ütöttem ki, de ezen kívül semmi nem történt. Azt leszámítva, hogy közeledett kivégzésem időpontja és végre bevethettem szépen kidolgozott tervem. Mikor egy csomó testőrrel harcoltam az összes képességüket lemásoltam. Amint kivisznek innen, hogy megöljenek. Elveszem az érzékeiket és elintézem őket. Jó kis terv volt és szentül hittem, hogy működni fog. Ekkor Alec jelent meg az ajtómban. Nem kötöttünk túl szoros barátságot az elmúlt idő alatt.
- Gyere! - Ragadta meg a kezem szokásához híven.
- Mi történt? Újabb vámpírt kell porba tipornom? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Aro előbbre hozta a kivégzésed! – mondta gonoszan vigyorogva Alec. A hátamon végig futott a hideg verejték. Tehát most jött el az én időm. Alec bevezetett a nagyterembe, ahol már ott volt a kivégző osztagom és a néző közönség.
- Elizabeth! – kiáltotta boldogan Aro. – Sajnálom, hogy így kell véget érni az ismertségünknek, de hidd el ebben nincs semmi személyes. Csak Adamet büntetem, ha tehetném téged megtartanálak.
- Ettől nagyon boldog vagyok! – mondtam neki gúnyosan. Még várnom kell addig, amíg elkezdik, de aztán elintézem őket.
- Mielőtt belekezdenénk, bemutatom neked Annabelle-t. Nem rég csatlakozott a családomhoz. Bámulatos képessége van. Meg tudja akadályozni, hogy egy vámpír használja a képességét. Egyszóval blokkolja. – Ekkor jöttem rá, hogy óriási bajban vagyok. Koncentráltam, de úgy látszott mindenki lát és hall. Francba! Próbáltam Anthony képességével a falhoz vágni az édesen mosolygó Annabelle-t, de nem sikerült. Nincs egyetlen képességem sem, amivel elmenekülhetnék. Magamra maradtam. Ennyi volt. Végem van…
2010. augusztus 10., kedd
Halihó emberek!
Van egy rossz hírem:/ Tudom, hogy megígértem, hogy lesz ma friss, de mégsem tudok új fejit hozni, mert egész nap nem leszek gépközelben. Hoznám én nektek este csak akkor meg vendégségbe megyek, úgyhogy estélytelen a mai friss:( Ígérem holnap délelőtt jön az új és megpróbálom ezt hosszabbra írni, oké? Még egyszer ne haragudjatok, nem így akartam. Remélem azért még szerettek :) Bocsi, még egyszer, de hogy ne maradjatok történet nélkül itt egy kis ízelítő :)
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
Bocsi és puszi =)
Van egy rossz hírem:/ Tudom, hogy megígértem, hogy lesz ma friss, de mégsem tudok új fejit hozni, mert egész nap nem leszek gépközelben. Hoznám én nektek este csak akkor meg vendégségbe megyek, úgyhogy estélytelen a mai friss:( Ígérem holnap délelőtt jön az új és megpróbálom ezt hosszabbra írni, oké? Még egyszer ne haragudjatok, nem így akartam. Remélem azért még szerettek :) Bocsi, még egyszer, de hogy ne maradjatok történet nélkül itt egy kis ízelítő :)
- Akkor meg miért ülünk még mindig ölbe tett kézzel, Bella?! – kiabálta magából kikelve Adam.
- Azt hiszed én ilyen boldog vagyok tőle? A lányomat tartják fogva, Adam! Én is legszívesebben odarohannék és kiszabadítanám onnan, de azzal csak azt érném el, hogy megölnének minket is. Gondolkozz el ezen! – kiáltottam én is neki. A francba! Úgy viselkedik, mintha egyedül csak ő aggódna, pedig ez az ő hibája! Ő kevert bele minket. Hirtelen Alice szólalt meg.
- Már késő! – suttogta elhomályosult szemmel. – Kínozzák… - hirtelen ránk kapta a szemét. – Ennél többet nem látok…
Bocsi és puszi =)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)